Dolgozó Nő, 1962 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-21 / 6. szám
AZ KROPOLISZ ÁRNYÉKÁBAN A második világháború közepén egy fiatal tanítónő érkezett kétszáz gyermekkel a súlyosan bombázott Londonból Aberbargoolba, egy kis walesi városkába. Itt ismerkedett meg Tony Ambatielosszal, a görög tengerészek szakszervezetének elnökével, aki akkoriban Cardiffban élt emigrációban, s feleségül ment hozzá. Görögország felszabadulása után a hazatért Tonyt 34 más szakszervezeti taggal együtt, koholt vádak alapján letartóztatták és a katonai bíróság halálra ítélte. A világ minden tájáról érkező tiltakozások hatására később a görög kormány Ambatielosz büntetését életfogytiglani fegyházra változtatta. Betty Ambatielosznak tizennégy évi eredménytelen kísérletezés után végre sikerült Görögországba utaznia és a görög igazságügyminiszternek, Konsztantin Kalliasznak személyesen átadnia beadványát, amelyben férje szabadon bocsátását kérte. Tony arcát, újra mosolygó szemeit csak a sűrű rácsokon keresztül láthattam a fogadószobában — írja. Tekintetünk összeölelkezett, rányomtuk tenyerünket a rácsokra — így üdvözlik egymást a rabok hozzátartozóikkal. A lárma olyan nagy volt körülöttünk, hogy kiabálnunk kellett. A tizenhat év mély nyomokat hagyott Tony arcán, de ügye igazságába vetett hite, az elismerés és szeretet, amellyel népe őt 1951-ben képviselőjévé választotta, erőt ad neki a kitartásra. A börtönben 400 rab él. Többek között Manolisz Glézosz, a hős ellenállási harcos újságíró, aki elsőként dobta le az Akropolisz ormáról a gyűlölt fasiszta lobogót s akit társaival együtt koholt vádak alapján elítéltek s a halálbüntetéstől csak a közvélemény súlyos nyomása mentette meg. De az igazságért harcoló újságíró a többi ártatlan haladó gondolkodású emberrel együtt börtönben sínylődik. Szeretnék egy botrányos esetről beszámolni, aminek tanúja voltam. A hajón, amely Pireuszból Aeginába vitt, velünk utazott Cosztasz Loulesz lánya is, aki kimondhatatlan örömmel várta a viszontlátást. Tasszia Glezosszal léptünk be a látogatóterembe és már jött is férjünk. Cosztasz nem volt velük. Tony, hogy a lány ne hallja, halkan odasúgta: „Cosztasznak éppen erős szívrohama volt, most kapott injekciót.“ A lányának azt mondtuk, hogy az apja meghűlt és ezért nem jöhetett. A látogatás után kénytelenek voltunk megmondani az igazat, mert Tony azt is közölte velünk, hogy a fogházigazgatóság engedélyezte Cosztasz Athénbe szállítását, aki így egy hajón fog velünk utazni. Az elutazás pillanata közelgett, de Cosztaszt nem láttuk. Több szirénajel után a hajó elindult a tenger felé. Ügy ötven méterre lehetett a partoktól, amikor egy autó közeledett nagy gyorsasággal. A hátsó pádon feküdt Cosztasz, hat fegyveres őr között halálsápadtan, képtelenül egy mozdulatra, vagy hangra. Mi, akik szintén lemaradtunk a hajóról, kénytelenek voltunk a beteggel együtt egy másikra várni. Cosztaszt egy hevenyészve összetákolt hordágyon vitték a fedélzetre. Egyszerre csak az egyik őr kihúzott egy injekcióstüt és beleszúrta a mozdulatlanul fekvő Cosztaszba. És ez mind a járókelő utasok, a kiváncsi gyermekek jelenlétében. A megérkezésnél még rosszabb volt a helyzet. Annak ellenére, hogy két parlamenti képviselő volt jelen, akik a minisztertől engedélyt hoztak, hogy a beteget egy szívspecialista kíséretében kórházba szállíthassák, a szolgálattevő tiszt megtagadta kérésüket: „Itt én parancsolok, fütyülök arra, amit a miniszter mond.“ Cosztaszhoz hasonlóan a legtöbb politikai fogoly súlyos beteg. De szinte lehetetlen őket idejében kezelésbe venni. Még a legközelebb eső börtönöktől is, mint Aegina, 12 órai körülményes utazásba telik, míg esetleg egy-egy halálos beteget, mint például Cosztaszt, a legközelebbi kórházba szállítják. Betty Ambatielosz beszámolójában foglalkozik a már kiszabadult politikai foglyok szörnyű helyzetével, akik képtelenek munkát kapni. Görögországi tartózkodása alatt sikerült sok neves békeharcossal összejönnie, s megismerkednie azzal az idegőrlő harccal, amit a rabok ezreinek felesége és anyja folytat csak azért, hogy egyszer-egyszer meglátogathassák szeretteiket. Ezek az asszonyok rövid idővel ezelőtt küldöttséget menesztettek az igazságügyminiszterhez. A válaszra, miszerint: „a miniszter kivizsgálja az esetet“, a bátor asszonyok leültek a bejáratnál az Igazságügyminisztérium árkádjai alá és vonakodtak helyüket elhagyni. „Tizenhat éve mondják ezt már nekünk“ — kiáltották. „Most azt a határozott ígéretet akarjuk kapni, hogy az öreg és beteg rabokat és az asszonyokat szabadon bocsátják. Addig nem mozdulunk el helyünkről.“ Néhány perccel később egy csapat felfegyverzett rendőr jelent meg, akik az asszonyokat kiszorították az árkádok alól, pofozták és ütlegelték. Soha nem láttam még ilyen sok támolygó asszonyt, könnyes arcokat, összevert kezeket, lábakat, az utca porától beszennyezett ruhákat! És mégis állhatatosak maradtak. „Ki kell tartanunk,“ mondották — „ez az egyetlen eszköz, túl sokáig hallgattunk már.“ És ezeknek az asszonyoknak az akaratereje fogja a rabokat börtönükből kiszabadítani. Napról-napra nő a nép elégedetlensége Görögországban. És mindén béketüntetés napról-napra nagyobb érdeklődésre tarthat számot. Elsősorban a gyermekek szorulnak támogatásra. Ezek a kicsinyek, akiket Pireusz kikötőjében láttam, amikor az „Ionion“ nevű hajó a razziákon összefogdosott túszokat szállította Aegiosz Efsztratioszba. így kiáltoztak zokogva: „Apa, gyere vissza! Apám, hová mész, ne hagyja minket egyedül!..." Fordította (se) MENTSÜK MEG ELLI I О A N N I D U - В E L О I A N N I S ZT ! Napjainkban egy olyan költészet is létezik, amely börtönben és koncentrációs táborokban született. Ügy tűnik, hogy vérrel és könnyel kellett íródniuk ezeknek a verseknek. És mégis: átragyog rajtuk a reménység, a bizakodás. Lehetséges ez? Igen, hiszen azok, akiket rács és drótkerítés mögé zártak — kommunisták, a nemzeti függetlenségért, az elnyomott népek és fajok egyenlőségéért és testvériségéért harcoló hazafiak, ők korszakunk nagy reménységei. Ha elő is fordult, nagyon ritkán, hogy bebörtönzött fasiszták vagy cinkosaik írtak a fogságban: az ő „költészetük“ a reménytelen sötétség komor birodalmához tartozik. Én rögtön megszerettem Beloiannisz feleségének költészetét. Szilárd meggyőződésem, hogy Nikosz emléke gyengéd, sugárzó költészettel segíti élettársát, akit vele együtt ítéltek halálra. Azután megkegyelmeztek neki és immár több mint egy évtizede sínylődik az athéni börtönben. Elli Ioannidu versében nincsenek keresett frázisok, nincs benne semmi dagályosság. A klasszikus görög építészetre emlékeztet: ugyanolyan világos, tiszta. Nem tudom, foglalkozott-e Elli irodalommal a börtönben való száműzetése előtt, de ennek nincs is semmiféle jelentősége. ... Drága Elli, drága Vengé (fivéreink feleségét hívjuk így törökül), hangod csengőbb, mint a kürt, erősebb, mint a dobpergés, gyengédebb, mint a fuvolaszó. Nemcsak azok hallják, akik közeledben vannak, hanem eljut a Föld minden sarkába. Én magam a védelmemre kelt nemzetközi közvélemény támogatásának köszönhetem szabadságomat. Ezért ismétlem meg felhívásomat a világ értelmiségéhez és minden jószándékú emberhez: tegyünk meg mindent, használjunk fel minden lehetőséget, hogy megmenthessük Elli Ioannidut és harcostársait! Szemünkben ég... (részlet) NAZIM HIKMET Hol vagy harcostársam, aki segítenél? Hol vagy, 6 tenger partja, s a part mentén szülővárosom? Hol vagy, morajló hullámverés? A házak kék tükörbe néznek. Hazatérnek a halászcsónakok. Sós a szél. A tengeri fü jódszagot áraszt. Tengeri hullám lélegzete, eljutsz-e a börtönig? Mesélj. Este. A gyárakban véget ért a munka. Az utcán szabad emberek sietnek. Tarka áradat, hangok lármája... ők azok, kikhez szavunkkal fordulunk. * * * Halottunk volt annyi, amennyi kínunk, de a meglopott időért, a fel nem támadókért eldalolni egy dalt még el tudunk. Ha az életünk itt élve folyik, nem a miénk az: idegen. S ha életünket évről évre megrabolja, nem a mi házunk ez, s nem is volt soha. Sohasem lesz a házunk e komor cellasor. ELLI IOANNIDU'BELOIANNISZ Büszke öntudattal nézünk reá: mauzóleumunk, melyet szép ifjúságunk emlékére, hazánknak szentelt harcunk emlékére, a büszkék emlékére, a hűek emlékére, a meg nem riadók emlékére emeltek. Lealázni minket nem tudtak: felemeltek. A büszkeség sugara szemünkben ég és felmelegíti testvéreink szívét egy napon, amikor kitárul majd az ég.
