Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-11 / 1. szám
építésekor ide hívtok. Az elsők között voltunk, okik vagy másfél éve Sacára költöztünk. — A konyhai munka már nem ízlett? — Ahogy mondja. Kikívánkoztam már a szabad térségbe, olyan munkára, amelynek látszatja is van. így kerültem a vasmunkások hoz. Négyhetes iskolázáson voltam a kosicei Keletszlovákiai Kohóműben, onnan helyeztek ide. A via-csövek előtt már úti és fedőpa neleket is készítettünk. Most csövekre van szükség, hát azt csináljuk. — Esik eső, fúj a szél — mindig? Télen is? — Nem vagyunk mi cukorból, öltözékünk jó meleg, ha meg néha egy-két csepp eső hull a gallérunk mögé, nem árt meg. — Lakásuk van? — Sacán kaptunk egy garzonlakást, autóbusszal járunk be az építkezésre. Itt is étkezünk. Este ugyan készítek friss vacsorát, hogy ne hiányozzék az otthoni koszt sem. Hová való vagyok? Plavecről, a lengyel határvidékről. Tomkáné magyarul szólal meg. Az özvegyasszony életéről szól, akinek férje halála után két leány nevelésének terhe nehezedett a vállára. Azóta Angela és Valika mór kinőtte a gyermekcipőt, Kassán könyvelőnők. Tomko Margit ekkor gondolt újból a jövőjére. Hogyan hasznosíthatná magát? A negyven év ma igazán nem akadály. Az építkezés nagyon vonzotta, de először csak takarítónőnek jelentkezett. Amikor aztán látta, hogy egyre több nő jelentkezik szakmunkára, ő sem állt ellent. Ide került és máig sem bánja. Munkájával elégedett, keresete is szép. 1500—2000 korona havonta. A kéttucatos Groch-partiban négy nő dolgozik és nem panaszkodhatnak. Vidáman, tréfálkozva megy a munka, s talán jobban is halad így. — Na látja, nincs itt semmi érdekes, amiről érdemes volna írni. Minden olyan egyszerű, mint az ember munkája, amelyet szeret. — De hát azért mondjuk meg őszintén, elég nehéz körülmények között dolgoznak itt. ogy&Uäß w A láthatár a távolban összeolvad a piszkos, ragadós földdel, melyet a beton- és kockás útszalag szel ketté. Sacához és Bociarhoz közeledve, egyre sűrűbben találkozunk a karukat nyújtogató darukkal, mind erősebb a bággerek zúgása. Valamivel tovább hatalmas csarnoktömbök állják el az utat. Ezekből már a Keletszlovákiai Kohómű első gyártmányai, az olajvezeték és az ország többi üzeme részére készülő acélcsövek kerülnek ki. Bociar csak egyik építkezése a jövő óriásának. A kohómű előszobájául szolgál. Olyan megálló ez, ahol előkészítik a szükséges gyártmányokat, ahol minden piszkos, de nagyon szükséges munkát elvégeznek. Műhelyek és raktárak, szálláshelyek és üzemi ebédlő, befejezetlen csarnokok, gépek, emberek és sár, ragadós, csúszós, bokáig érő sár. Ez Bociar. Mit keresünk hát akkor itt mi? Hol akadunk itt a takarítónőkön, elárusítónőkön és szakácsnőkön kívül olyan asszonyokra, akik közvetlen részesei ennek о hatalmas folyamatnak? Az utunkba eső első ajtón, a Hronstavhoz tartozó 21-es építkezési igazgatóság irodahelyiségébe kopogtunk be.- Kit keresnek? — emeli fel fejét egy középkorú nő a kimutatások, jegyzetek halmazából.- Tekercselőket, vasmunkásnőket. Úgy hallottuk, ezen a szakaszon dolgoznak. Kimutat az ablakon.- Látja azt a tornyot? Mögötte egy diófasor van, ott megtalálja őket. Belegázolunk tehát a sárba, vízmosásokon át, kocsik, dróttekercsek között jutunk el a diófához. Néhány faállványt hagyunk magunk mögött, melyeken a még befejezetlen csővázak vannak előkészítve. Vasfonatukkal a lőcsei „szégyenkalitkára" emlékeztetnek. Amint később megtudjuk, ezek a „via-csövek" sokkal prózaibb célt szolgálnak majd. A földbe ásva a Keletszlovákiai Kohómű minden hulladékát és szennyét levezetik. A közeli fabódéból férfinevetés, női hangok hallatszanak ki. Tízórai szünet van, a Groch-partj pihen. Belépésemre egy pillanatra megáll a szó, de aztán még hely is jut a gyalulatlan fapadon, nevetve ismerkedünk.- Nos, asszonyok, mikor gyóntak utoljára? Bizony régen — nevetnek és várják, mi lesz ebből. Akkor most majd\ én gyóntatok. Skuckovó Margit nem kére»: magát sokáig. — Mindent tudni akar? Mondjam az életrajzom? tréfálkozik, de tudja jól, az érdekel, hogyan került a „vashoz",- Nem ez az első építkezés, ahol vagyok. Férjemmel nyolc évig Ostrava vidékén éltem, az üzemi konyhában dolgoztam. A kohómű — Ez igaz, de hát mi nem bálba jöttünk. Tudjuk, hogy az építkezés nem táncterem. Azt tartjuk, aki fél a farkastól, ne járjon az erdőbe. Mi meg nem félünk tőle. A férfiak elszívták cigarettájukat, vége a szünetnek. A gumicsizmák ismét a sarat gyúrják, az asszonyok szorosabbra húzzák kendőjük csücskét. A csővázakhoz mennek, a munkanap tovább folyik. Az új év, az ötéves terv első évének egy munkanapja a Keletszlovákiai Kohóműben. VALÉRIA SLADKA 7
