Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-04-19 / 8. szám

A nők nemzetközi találkozóján Prágában felszólalt dr. Margita Svalbová, a bratislavai gyermekklinika fő­orvosa. Beszéde nagyon értékes. Közöljük, hogy olvasóink is megismerhessék. IftiMMm уешкдШзи$ Szeretnék Önökhöz szólni, mint az oswie­­czimi koncentrációs tábor egyik legöregebb foglya és egyben mint orvos. 1942. márciusában kerültem Oswieczimbe és létezésének egész ideje alatt ott voltam, egészen 1945. januárjáig, az úgynevezett evakuációig. Nem akarok beszélni ennek a tábornak borzalmairól, inkább azt szeretném hangsú­lyozni, hogy mi állt előttem teljesen világo­san, mindjárt megérkezésem után. Az, hogy nem lehet minden embert megtörni, nem le­het mindegyiket megalázni. Mindig és mindenütt a legborzalmasabb körülmények között is emberek maradnak, olyan emberek, akik hisznek embertársuk­nak. Ezek emelték fel először az ellenállás zászlaját haláltáborunkban. A legfontosabb feladatokat — nagyon helyesen - abban látták, hogy a börtöntöltelékeket kiszorítsák a vezető helyekből és igyekeztek ezeket ha­ladó szellemű emberekkel pótolni. Ez azon­ban nem ment könnyen. A szürke, kétségbe­esett számok között már az első hetekben kitűntek a német harcosnők bátor alakjai, mint Elly Thoma, Liesel Mauer, Eva Weigel, Steffi Kunkel, Gerda Schneider, Anny Blu­­mauer és sokan mások. Az 6 erőkifejtésükkel az emberek százait sikerült megmenteni és számos vezető helyről kiszorítani az SS ki­szolgálóit. 1943. januárjának szürke reménytelen reg­gelén a kapunál egy csoport asszonyt lát­tunk állni. A kapu kinyílt, a nők beléptek és ajkukról erőteljesen felhangzott a Mar­seillaise. A francia nők ezzel a dallal léptek be a haláltáborba. Ezek között volt Daniéla Casanova, May Politzer, Marie Claude Vail­­lant Couturier és mások. A szovjet nők közül emlékszem Ljubov Jakovlevna Alpatovnara, a sebészre, az öntudatos emberre. A legne­hezebb körülmények között operált, törése­ket tett helyre. Büszkén nevetett az SS-ek arcába, sohasem vesztette el a lélekjelen­létét és csodálatos erővel és kitartással ápol­ta a gennyes, gyulladt sebeket és emellett bátor és tettrekész segítőtárs volt a politi­kai akciókban. Olga Nyikityicsna Klimenko, ez a szép embertípus, a szovjet gyermek­­gyógyász megtestesítője volt. A politikai munka szervezése már 1943— 1944-ben szilárdabb formát öltött. Minden blokkban, lehet mondani minden komman­dóban volt már egy tevékeny antifasiszta. Előkészületeket tettek a fegyveres ellenál­lásra, politikai előkészületeket a tábor likvi­dálásának lehetőségére. Szökéseket szervez­tek, a megjelölt helyekre ruhát, orvosságot és fegyvert küldtek. Lerajzolták a kremató­rium tervrajzát, amelyet külföldre kellett vol­na csempészniök. Mindezekben az akciók­ban minden nemzetiségből resztvettek az antifasiszták. A táborban a munka politikai, erkölcsi volt, ugyancsak a fogolytársak emberi támogatása is. A politikai híreket kellett terjeszteni, máshol segíteni kellett valakit más kommandóba helyezni, orvosság­gal, étellel, vagy beszélgetéssel, harcidalok­kal erősíteni a gyengéket. Ezenkívül folytató­dott a mindennapi mentési munka, a harc fogolytársaink életéért, harc a halállal, harc a gázkamrával. A fogoly asszonyok a haláltáborban meg­mutatták szolidaritásukat, nemzetközi együtt­­munkálkodásukat és gyakran győztek a ha­lál, a barbárság, az erőszak fölött. Ezrek életét mentették meg és a lankadok ezreibe öntöttek erőt. A nemzetköziségnek és a szo­lidaritásnak ez a ragyogó példája a fasiz­mus elleni harcban állandóan szemük előtt kell hogy lebegjen. A háború, a militarizmus és a gyarmatosítás elleni harcban ma ter­mészetesen összehasonlíthatatlanul könnyeb­bek a feltételek. Hála a Szovjetunió győzel­mének, következetes békepolitikájának, az erőviszonyok nemzetközi méretben változtak. Van remény arra, hogy a békemozgalom ereje, amely az összes jóakaratú és tiszta szívű emberek nemzetközi szolidaritására tá­maszkodik, végtelen nagy és munkája re­ményteljes. Értékeljük és tiszteljük a kapita­lista államok asszonyainak bátor harcát. Hiszem, hogy közös igyekezettel békemoz­galmunk győzni fog. Most pedig rátérek személyes emlékeim­re, a koncentrációs tábor orvosnőjének szem­szögéből. Röviddel tanulmányaim befeje­zése előtt kerültem a táborba. Ti. a fasisz­ta rendszer nem engedte meg, hogy lete­gyem utolsó vizsgáimat. Az orvos feladatá­ról és az orvostudományról mindig megvolt a magam felfogása. Sohasem tekintettem foglalkozásnak, hanem küldetésnek: gyó­gyítani, visszaadni az embereknek a legdrá­gábbat - a teljes egészséget. A náci orvosokkal Obersturmführer Herr von Bodmann által kerültem kapcsolatba. A táborba természetesen állapotos asszo-

Next

/
Oldalképek
Tartalom