Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-03-22 / 6. szám

1961. március 18-ár lenne hotvan éves, ha élne... Sajnos, a halál már 1949. májusában kiragadta kezéből a tollat, pedig még annyi ncgyszerű könyvet alkothatott volna. Mert ha a harcraeszmélésről, új élelünkért, a szocializmusért folytatott küzdelemről,a proletár internacionalizmus szükségességéről olyan meggyőző erővel irt, milyen boldogon ima a ma beteljesült tegnapi álmokról, a békés építésről. De hiába, a cseh föld szülte Jilemnicky, a szlovák nép tanítója, a szocializmus bátor harcosa már nincs közöttünk. Azonban könyvei itt vannak. Egy kommunistaélet nagyszerű hagyatéka, történelmünk forrongó korszakának egy-egy művészi kézzel megrajzolt lapja - a Töretlen föld, oz Iránytű, az Egy kocka cukor, a Garammenti krónika és a többi. Ezeket olvasva a harcos tegnapból erőt merítünk a békés, boldog holnap építéséhez.

Nagyapánk, ő már csak a múltba néz vissza. Hiába, az évek nem múlnak el nyomtalanul, ez már így szokott lenni. És ő már bizony közel áll a százhoz. Hogy mire gondol? Hallottátok: Dzsedzselav már rég a föld alatt van, nemzetsége régen kihalt — de az öreg csak nem felejti. És a mostani időkből csak azt ismeri el jónak, hogy Dzsedzselavot ma biztosan elítélnék.

De különben minden egyéb: rossz. Az ő szemében mi már nem vagyunk igazi hegylakók, nem törődünk nemzetségünk becsületével. Ma már vérbosszú miatt nem szöknénk az abrekekhez, a rablókhoz a hegyek közé. Az élet — szerinte — olyan ... szürke, céltalan. Csak nemrégen mondta nekem: ti már egészen mások vagytok, mint mi voltunk. Még hitetek sincs. A régit elfeledtétek, és újat még nem ismertek. De mi, jól tudod, megkeresztelkedtünk, a magunkét azért megtartottuk. Ki is tudná közületek elénekelni az ősi szertartások hagyományos énekeit, például Afszatiról, a vadászat istennőjéről, avagy Alardiról, a rossz istenségről, mely járványt bocsát az emberiségre? Kihalnak már vándorénekeseink, a szazandárok. Mire is kellenének? Ma mindenki csak Harebov Izsák, Dzsiqjev Antal és Isten tudja milyen hősök forradalmi dalait énekli... és a minap orosz csasztuskát is hallottam. Hallod? — orosz csasztuskát! Méghozzá gyerekek énekelték! Bizony, elfeledtétek már az abrekek ősi dicsőségét. Ki emlékezne ma már Magkojev Taté dalaira? És ki tudna ma csak néhány sort is elénekelni Szahaesza szerelmi dalából?

Én csak hallgattam. Mitévő is lettem volna? Az öreg már úgyse érti meg, ami ma minálunk történik. Magával viszi majd hajdani aranykorszakót sírjába. Hiszen sok újat már én se élek meg, de annyit azért tudok, hogy egy új élet van kialakulóban. Egy új igazság. A tavasszal a hegyek közt jártam - egy jó barátomnál. Amikor vizeken és nagy hómezőkön át eljutottam hozzá, ezzel fogadott: „Te is jókor jöttél — a menyem épp szülés előtt van. Meg kell majd bocsátanod, ha valami nem fog tetszeni." És akkor, ott láttam, mi volt valaha és mi történik ma: a megáradt vizeken és hómezőkön keresztül lóháton jött a szüléshez a bábaasszonyI Alig ugrott le a lóról, máris magára kapta fehér köpenyét, rendbehozta a vajúdó aszszonyt, előkészített mindent a szüléshez — és amikor már minden rendben volt, a csecsemő bőgött és már meg is fürösztötte és bepólyálta, így szólt: „Most pedig tegyétek, amit parancsoltam. Tovább kell mennem a hegyek közé, mert maholnap Kokijev felesége is szülni fog. Visszafelé még benézek hozzátok." Ott hagyta a legszükségesebb tiszta fehérneműt, lóra ült és már ott se voltl Ez jutott eszembe, amikor apám lelkemre próbált beszélni és a régi időket emlegette. Hiszen igaz, valaha bejárták az aulokat

a százandárok és énekelték Szahaesza szerelmi dalát. De az ének nem minden. Szahaesza dala szép volt — de a szerelemből csak kevés jutott az embereknek. Ha téged figyellek, fiam, Csermen, ha így elnézlek, mindig édesanyád jut eszembe. Nagy öröme telt volna benned — de a föld alatt nyugszik. Ha akkor jobb körülmények közt éltünk volna, úgy mint most, ma is velünk lehetne. Apánk még ma is feljárogat néha a védtoronyba, elnézi a hegyeket és visszagondol a régi időkre. Pedig azokban a régi időkben az asszonynak még a szerelem is nagy megpróbáltatást jelentett.

Édesanyádat egy lakodalmon ismertem meg, a proni völgyben. Mint valami csodálatos virág állt ott a lányok között. Amikor a lezginkát kezdték táncolni, beszaladt a körbe. Tyüh, hogy ez a muzsika hogy játszott akkor! Jól emlékszem - öreg besmetben voltom, nem volt rajtam egyetlen jobb ruhadarab sem, de ez engem nem zavart, utána szaladtam, bele a körbe, ott forogtam körülötte, vérem lángra gyúlt és egy perccel később már ott táncoltam - kindrsalommal a fogaim között.

„Hej, Kazbek, hej, KazbekI" — kiáltozták ismerőseim. De én semmit se hallottam. Csak azt kívántam, hogy a zene sose hallgasson

14

el és hogy a zenészek inkább rogyásig játsszanak zurnájukon meg a csiungurán, semhogy végét vessék a zenének.

Azután kezdtem eljárogatni a proni völgybe. Ninával csak ritkán találkoztunk. De gondom volt rá, hogy szülei tudomást szerezzenek rólam. Amikor aztán az öreg Gabarajev megüzente nekem, látogassak el hozzájuk, hogy nyélbeüssük a dolgot, mondhatom, kissé furcsán éreztem magam. Ha nem is voltunk éppenséggel a legszegényebbek, anyagiakban bizony sose bővelkedtünk és így öreg besmetemben és ócska nyereggel felszerelt lovamon kellett bemutatkoznom. Csak ezüsttel kivert kindzsalmom volt gyönyörű.

De az öreg Gabarajev, Nina apja, se volt különb helyzetben. Volt egy ütött-kopott, ősrégi egyemeletes szaklyája, akárcsak nekünk: lenn, a földszinten, az istálló mellett laktak a nők, fent az emeleten a férfiak. Nagyon elhagyatott, elhanyagolt volt minden, a kert elvadujt, de ez nem nagyon érdekelt: utóvégre én nem a szaklya és a kert miatt, hanem Nináért jöttem! Még örültem is, hogy ily módon nem veszik majd nagyon szemügyre öreg besmetemet és könnyebben megegyezünk. De tévedtem. Még nem ismertem eléggé Gabarajevet. О is, akárcsak apám, legelsősorban a hegylakók ősi dicsőségét tartotta szem előtt és a hagyományos szokásokat az utolsó betűig betartotta. Amikor beléptem hozzá, épp egy arakával színig töltött tülköt tartott kezében és kissé már italos volt. Nagyon szertartásosan fogadott. Kényelmetlenül éreztem magam. És rossz érzésem csak fokozódott, amikor az ősrégi szokás szerint kezdett kérdezni:

— Van otthon védtornyotok?

Van. Dédapám építette — feleltem.

Van trágyadomb a házatoknál?

Van.

És malomházatok?- Van az is.

Megint csak ivott. Meg volt elégedve. Újból megtöltötte arakával a tülköt és odakínálta nekem. Egy keveset ittam belőle, többhöz nem voit kedvem. Bosszantott, hogy olyan dolgok iránt érdeklődik, amilyenek birtokával ő nem dicsekedhetett és arra gondoltam, vajon az italtól van-e, hogy ilyen szűkeszű? És, hogy hozzám adná-e Ninát akkor is, ha nem lenne védtornyunk, trágyadombunk és malomhózunk? Ezen tépelődtem, még ha el is ismertem a trágyadomb fontosságát a hegylakó életében. Mert hiszen, ha azt akarjuk, hogy legyen egy darab jó földünk, akkor azt előbb meg kell művelnünk, kőfallal körül kell kerítenünk és meg kell védenünk. És malomház nélkül is nehezen boldogult az ember, másokra volt ráutalva és így nem volt egészen független. De hát én csak egyes-egyedül Ninára gondoltam és a legszívesebben azt szerettem volna, ha Gabarajevvel most nem is kellene beszélnem.

Amikor kibeszéltük magunkat, már vidámabb volt. Megdicsérte kindzsalomat. Megkérdezte, milyen lovam van és hogy jól táncolom-e a dzsigitovkát, hogy jól kezelem-e a fegyvert és hogy van-e ivóvizünk szaklyánk közelében.

— A kút házunk közvetlen közelében van - válaszoltam -, de a patak elég mélyen folyik alattunk. Pedig öt tehenünk van . . .- Oh, arra ne legyen gondod, — igyekezett eloszlatni aggodalmamat. — Ha megnősülsz, az asszonynak a pokolból is elő kell teremtenie a vizet, az már az ő gondja. És Nina ügyes, gyorsan mozog. Ne félj, ellátja vízzel a jószágot.

Majd, hogy ne dicsérje túlságosan, hozzátette:

Nina mindenhez ért, csak egyet nem tud jól: arakát égetni. Az nem bai — nevettem —, minek nekem az araka?

Mire az öreg:

— Micsoda? Hát te férfi vagy? Te őszét vagy?

Végül is behívta Ninát és akkor már jól éreztem magam.

Nemsokára meg is volt a lagzi. A mi szokásaink szerint ünnepeltük meg: bárányokat öltünk le, saslikot sütöttünk, arakát égettünk és jó sok pohánkasört főztünk. Minden az ősi hagyományok jegyében játszódott le. Amikor a lovak már fel voltak nyergeivé és indulásra készen álltunk, a nászapa behívott minket a szaklyába, a tűzhelyhez, amely felett ott lógott az üst.- Búcsúzz el! — parancsolta Ninának.

Mire feleségem sírva búcsúzni kezdett Bunatichidsau házi manótól, s kérte, hogy bocsásson meg neki és ne haragudjon rá, amiért elhagyja a szülői házat. És Nina igazán szívből zokogott, úgy, hogy támogatnom kellett, amikor kifelé mentünk. A végén a nászapa kindzsaljával rávágott a láncra. Nina még jobban zokogott, mert