Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-22 / 6. szám
tudta: ezzel az utolsó köteléket is elvágták a szülői házzal és minden szafával, boldogult őseik minden szellemével. Amikor lovainkon hazaügettünk, a nászapa Ninát ismét a tűzhelyhez vezette, hogy a mi nemzetségünk, Bedzsizati őseink védelme alá helyezze magát. Nina megérintette a láncot és odahajtotta fejét, mintha nyaka köré akarná csavarni — és ettől a perctől kezdve megnyugodott. Most már igazán az én asszonyom volt. Boldogan, jó egészségben éltünk. Amit csak szeme-szája kívánt, minden kívánságát teljesítettem és sokszor, amikor mór nem bírta a munkát, más asszonyi teendőiben is segítségére voltam. Apóm néha még nevetett is rajtam. — Te, Kazbek, tisztára elment az eszed. Vesd el kindzsalódat és kössél kötényt magad elé, úgy talán majd jobban érzed magad. Ki látta valaha is közülünk, hogy férfi hordjon vizet a patakról. Én is szerettem anyádat - de azért bizony sohase avatkoztam az ő munkájába. De én bizony nem sokat törődtem az ilyen beszéddel és Ninával csak örültünk az életnek. Vagy négy esztendő telt el így, míg egy szép napon apám behívott magához a kertbe. — Elég volt a gondtalan életből, Kazbek — így kezdte. — Az öröm állandó vendég volt portátokon. Itt az ideje, hogy két-három gyerek legyen már körülöttetek. Csak figyeld meg, valamennyiünknél így volt: néhány évig öröm - azután üröm. Ez épp akkor volt, amikor feleségem beavatott titkába, úgy hogy bátran válaszolhattam az öregnek: — Egy év múlva nagyapa leszel. De amikor egyre inkább közeledett a nagy nap, a te születésed napja, Csermen, anyádat félelem fogta el. — Jaj, Kazbek, drága jó uram - így sopánkodott —, félek, nagyon félek, Az egyetlen asszony vagyok az egész szaklyában és az aul - hisz tudod - messze van. Ki segít majd rajtam, ha esetleg rosszra fordul az állapotom? Félek. Odahaza, anyámnál szeretném megszülni a gyereket. Hidd el, Csermen, nagyon szerettem anyádat, de eszem csak annyi volt, mint a többinek. Idegenben még sose jártam, a régi szokások szerint éltünk és ehhez szigorúan ragaszkodtunk. Magamban ezt mondtam: „Az asszonynak igaza van, mit is kezdek vele, ha majd rájön a fájdalom?" És így rábíztam anyjára. Az utolsó percben érkeztünk oda. Kétségbe voltam esve. — Mit csináljak? - rohantam fel-alá és fogtam a fejem, amikor meghallottam a fájdalmas kiáltást és jajveszékelést — Mit tegyek? Hogyan segítsek? Orvosra természetesen nem is gondoltam. Messzire volt tőlünk -és minálunk akkoriban egyetlen asszony se akadt, aki az orvos segítségét igénybe vette volna. Amíg a vénasszonyok benn a szaklyában megtettek minden tőlük telhetőt, mi férfiak, kinn ültünk az udvaron. Gabarajev mulatott rajtam: — Te, Kazbek, úgy látszik, még Ninánál is jobban szenvedsz. Ő szüli meg fiadat - és te betegszel bele! Nem szégyelled magad? Nem tudod, mi a férfi teendője, amíg az asszony átesik a szülésen? Egyszerre ismét szörnyű kiáltás hangzott fel a szaklyából, olyan szörnyű, hogy fel sem ismertem benne Nina hangját. Felugrottam és az ajtó felé rohantam. Még mielőtt oda értem volna, Nina anyja lépett a küszöbre. — Mi az? Mi van vele? — ha jól emlékszem, ezt kiáltottam feléje. Szemében könnyek voltak, amikor vállaszolt: — Nehéz szülése van. Odabenn a gyékényen gyúrják szegénykét az asszonyok. Azt mondják, néked .. . Nem tudta befejezni. Vamelyik asszony kikiáltott a szaklyából: — Kazbek! Hamar, Kazbek, süsd el a puskát! Csak gyorsan, gyorsan! És minél többször! Most egyszeriben eszembe jutott Gabarajev gúnyolódása. Eszembe jutott, milyen sokszor hallottam lövöldözést az aulokban — és pillanatig se haboztam. Odaálltam az ablak alá, elővettem pisztolyomat és vadul lövöldözni kezdtem. Az öreg Gabarajev bement a szaklyába, visszatért berdánpuskáiával és kezembe nyomta: — Ezzel lőj! Nagyobbat szól! így hát egyszerre lövöldöztem pisztolyomból is, meg a berdánpuskából is. Öszerintük ez segített téged a világra, fiam. Bizony, ilyen bolondok voltunk mi akkoriban: a szaklya ablakai alatt lövöldözni — ez volt az egyetlen segítség, amellyel a férfi a nő nehéz szülésén könnyíthetett. Ilyen körülmények közt láttad meg a napvilágot. Sikerült gyerek is voltál, gyorsan fejlődtél és nem tartott soká, már először ültél lóra. De: mi történt édesanyáddal? Te, Csermen, jól tudod. Nyomorék maradt haláláig. Ö, aki olyan derék, munkabíró asszony volt, azután már alig-alig tudott dolgozni. Amennyire csak vissza tudsz emlékezni, tudod, sohase nevetett. És ha én nézek vissza a múltba, tudom, hogy élete további során egyáltalán semmi öröme se volt már. Még a járás is nehezére esett. És amikor 1920-ban megtámadtak minket a grúz mensevikek, amikor itt kellett hagynunk mindenünket, szaklyáinkat, az aulokat, minden jószágunkat és a kaukázusi hegyháton át, hóförgetegben és jégmezőkön keresztül északra kellett menekülnünk, anyád ottmaradt. Belefulladt a nagy Liachvába. úgy mint több más asszony, aggastyán és gyerek. Nem bírta ki azt a sok borzalmat, magát a rettenetes menekülést, hiszen alig tudott járni. Nem is lehettem mellette, ott voltam azok közt, akik hátvédként az elvonulást fedez ték, te pedig a brigádhoz tartoztál. Még ha el is rejtőzött volna a hegyekben, mindenképp ráakadtak volna. Hiszen olyanok voltak akkor a grúzok és Gyenyikin kozákjai, mint a fenevadak! Ha történetesen egészséges lett volna, ő is eljuthatott volna északra és fél esztendő múlva velünk együtt visszatérhetett volna és most boldog lehetne. De így - neked életet adott - saját életét meg fel kellett áldoznia. S mindezt az a nyomorúság, az a sötétség okozta, amelyben valaha itt éltünk, az a sok-sok ősrégi előítélet és babona, amit még ma is úgy dicsőit nagyapád. Ezért ma már tudom: valamikor énekelték Szahaesza szerelmi dalát, de hol maradt a boldogság, hol volt a szerelem? Ma mór kihalófélben vannak a vándor szazandárok és azt a dalt már senki se énekli. De azért, Csermen, a te feleséged, a te Gudád, hozzád ment, anélkül, hogy apja megtudakolta volna, van-e védtornyunk, malomházunk, trágyadombunk. És amikor fiúval ajándékozott meg, orvos volt mellette és te magad mondtad, hogy nem félt. Boldogok vagytok és még sok gyermeketek lehet. — Igaz — mit is csinál a kis Taszoltan? Küldd el egyszer ide, a hegyek közé, hadd teljék benne örömöm .. . BARTÓK BÉLA (1881 - 1945) Mint Ady a költészetbe, úgy tört be Bartók Béla a zeneművészetbe „új időknek új dalaival". A népi dallamok, szokatlan harmóniák ráirányították Európa zenei szakköreinek figyelmét. Bartók és Kodály, az „ifjú barbárok", ahogyan a Nyugaton őket emlegették, megteremtették a magyar zenei életet, a kórusmüvészetet. Évtizedeken át gyűjtötték a magyar, szlovák és román népdalokat, táncokat. Bartók csupán szlovák népdalokból több mint háromezret jegy zett fel. Irt zenekari műveket, operát és balettzenét. Buja hangszinek, eredeti dallamok jelezték, hogy új klasszicizmus született, mely a nép művészetében gyökerezik. Bartók Béla felbecsülhetetlen értékű munkát fejtett ki a béke megvédésének érdekében is és nemcsak a huszadik század legnagyobb zeneszerzői közé tartozik, hanem elnyerte a Nemzetközi Béke-díjat is. Akikből művészete táplálkozott - a nép - ma hálával és szeretettel helyezi el a kegyelet koszorúját sírjánál, hogy 80. születésnapján kcszöntse. ILLYÉS GYULA: BARTÓK (részlet) ,,Hangzavart?" — Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz! Azt! Földre hullt pohár fölcsattaná szitok-szavát, fűrész foga közé szorult reszelő sikongató jaját tanulja hegedű s éneklő gége — ne legyen béke, ne legyen derű a bearanyozott, a fennen finom, elzárt zeneteremben, míg nincs a jaj-sötét szivekben! ,,Hangzavart!" Azt! Ha nekik az, ami nekünk vigasz, hogy van, van lelke még a „nép"-nek, él a ,,nép" s hangot ad! Egymásra csikorított vasnak s kőnek szitokváltozatait bár a zongora s a torok fölhangolt húrjaira, ha Így adatik csak vallania a létnek a maga zord igazát, mert épp e „hangzavar", pokolzajt zavaró harci jaj kiált harmóniát! 15
