Dolgozó Nő, 1961 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-22 / 6. szám
VLAGYIMIR SZOKOLOV: Egy tanítónő levele kedveséhez „Minden szokatlan, új mai még . ... hogy is kezdjem e levelet?! (Küszködöm, mint a kisdiák, ha elakad a felelet.) Említettem, hogy minden új: az emberek s a tárgyak is. Köszöntenek és szívesek, ha megszólítok bárkit is. Az asztalon egy halomba’ füzet, virág, lom vegyesen, s este nyitott ablakomba bebólog a hárs csendesen. Illatát küldi a mező: nagy dohánytáblák, búzaföld, s messzi zümmögő motorok duruzsoló hangja betölt. Hiányzik Moszkva kék ege? Igen! És mégis úgy vagyok, bár sose hittem: betöltik vágyaim az osztályzatok. S e hancúrozó kisfiúk! Borzas, csintalan valahány, s ki tudja, melyikből ki lesz, ha egyszer fölnőnek, az ám! Melyikért leszek büszke és melyik miatt majd szomorú? (Most még egyforma mindegyik, szeplős, vidám, recésfogú ...) Te! Megállna a szived is! Volna álmélkodnivalód, ha látnád, hogy Írják le a kis lurkók a legelső szót!.. Látnád, tintás a fülük is, de nincs megállás, nincs kudarc: ha kész az első feladat, jön újabb, még nehezebb harc. S az utolsó óra után, ha üres már о tanterem, kint hamvas esti pára száll s megül a csillanó sínen, homályba vész el a vonat és messze mozdony zakatol, füstje kavarog, szikra hull és elhaló hangon sípol — kint sétálok és hallgatom perlekedő gondjaimat, s ha jön is, mindig azt hiszem, hogy Hozzád visz minden vonat! Messze a Volga, Te most még azon is túl vagy, kedvesem ... Ne gondolj rá, hozzád repül a szivem és a levelem." imbi! Igaz, hogy még nem illene Önt ,,néni“-nek titulálni, kedves Szeder Irma, mégis így írom, mert a mi nyelvünkön a tanítónő, ha csak tizennyolc éves is, kicsi diákjaitól kezdve a nagymamákig, mindenkinek tanító néni. Hogy miért van ez Így, azt én nem tudom megmagyarázni, csak annyit tudok, hogy ha az ember kimondja, valami melegség támad a szive körül. Tulajdonképpen nem is levelet akartam Önnek írni, aki mint a Őalovoi Magyar Tannyelvű Kilencéves Középiskola igazgatóhelyettese a Példás tanító címet kapja az idei tanítók napján. Gondoltam, elmondom, milyen a tanítási módszere, milyen érzések töltik el, hogy megkapta e kitüntetést. Hogy mégsem így lett, annak az az oka, hogy amikor kezembe vettem a tollat és magam elé képzeltem az Ön mosolyqó arcát, melyen oly áhítattal csüggnek a gyermekszemek, ha magyaráz — eszembe jutottak mindazok a kedves és szigorú komoly és mosolygó tanító nénik, tanítók, akik engem tanítottak, s akiknek — mint a tanítványok általában — elfelejtettem köszönetét mondani azért, hogy emberré neveltek. ön most kitüntetésének örül, tanítványai és kartársai szeretettel veszik körül, hogy köszöntsék. Mi sem akarunk lemaradni ebben az ünneplésben, de szeretnénk Önnel együtt minden tanítót köszönteni, akik magasztos célokért, hazájuk építéséért lelkesedni tudó, dolgozni akaró felnőtteket neveltek és nevelnek a kicsi gyermekekből. Valamikor úgy mondták, hogy a tanító a nemzet napszámosa. Ma másképpen mondanám: a tanító társadalmunk alappillére. Vagy úgy is mondhatjuk, a gyermeki lelkek kertésze, ön is az. Szeder tanító néni. Ó, nem azért hangsúlyozzuk, mintha Ön nem lenne ennek tudatában, hanem azért, hogy lássa, mi éppen ezt a tudatosságot szeretjük és becsüljük nagyra tanítóinkban. Azt a természetességet, mellyel gyermek- és népnevelői hivatásukat betöltik. Soha nem volt ilyen nagyigényű a tanító küldetése, mint ma, amikor már megteremtettük a kommunista társadalom építésének gazdasági alapjait és ki kell irtanunk az emberekből a régi társadalomszemlélet maradványait, megteremtenünk a haladó világnézetű, szocialista emberek táborát, a holnap kommunista építőit. Az ilyen emberek nevelésére csupán olyan tanító képes, akinek szíve-lelke szocialista társadalmunkért, hazánkért él. ön, tanító néni, ezt csinálja! Nemcsak „munkaidő" alatt nevel, utána is. Mindig. Hiszen a tanítónak nemcsak foglalkozása, hivatása a tanítást. Történelmet, irodalmat magyaráz, énekkart vezet, szinjátszókörben próbál, CSEMADOK-gyűlésen beszél, pártilletéket szed, beszámolót készít. S ha este hazamegy megpihenni, kijavítja diákjai dolgozatát. Tudja, mi a jó, Szeder elvtársnő? Hogy nagyon sok ilyen tanítónk van, aki ezt csinálja. Minden tanítónk ezt csinálja, aki felelősnek érzi magát a jövőért, akinek küldetése, hogy másokat tanítson. Igen, elismerjük, hogy nehéz ilyen nagy felelősséggel a vállon dolgozni. De éppen ez a szép benne, mert ha utána nézünk, nem is a „nehéz" a nehéz, hanem az, hogy mi, az egykori kisdiákok, a tanítványok sokszor hálátlanok vagyunk tanítóinkkal szemben, nem értékeljük kellőképpen munkájukat. Szerencsére pártunk, államunk teljes mértékben kifejezi elismerését a tanítókkal szemben, és gondol rájuk, mint Önre is gondolt, kedves Szeder Irma! Évről évre megtisztelő kitüntetések, oklevelek tanúskodnak arról a bizalomról és köszönetről, mellyel társadalmunk jövő nemzedékünk nevelői iránt viseltetik. Ez a bizalom további áldozatvállalásra kötelez, újabb csatába indít a tudatlanság, műveletlenség ellen. Mennyivel lelkesebb és örömtelibb a harc, fényesebb az elért győzelem, ha a mi szeretetünk, az egykori tanítványok szeretete kíséri — ugye, tanító néni? Most, a tanítók napján — mint a kisdiákok szokták — megfogadjuk, hogy ezentúl többet gondolunk Önökre, a tanítókra és ott állunk az oldaluk mellett, ha munkájukban segítségre, buzdításra van szükség. Virágok helyett meleg kézszorítással köszönjük meg, hogy biztos kezük nyomán határozott vonalakat tanult írni a ceruzánk, hogy kitárult előttünk a tudás sok tarka mezője, hogy emberek lettünk, hogy rájuk bízhatjuk gyermekeink nevelését, a jövőt. Szerető üdvözlettel: Harasztiné M. E. 13
