Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-02-15 / 4. szám

£

$

A

1

Li

x

к

<

*

i

legét, két évvel később pedig végleg befejezzük az építkezést és átadjuk a nehéz vegyiipari részleget a termelésnek.

Még valamit akar mondani, de telefonhoz hívják, majd munkások veszik körül.

Az iroda előtt magas, piros arcú, lomha járású ember csatlakozik hozzám. Könyvet szorongat a hóna alatt és mutatja az utat, merre kevesebb a sár. A nagy betonkeverőhöz vezet. Itt dolgozik Téglás Áron partijában. Valami dolga volt az irodában, közben jó olvasnivalót is szerzett (Az eladó város), hogy legyen mivel este szórakoznia. A parti vezetője apró bajusza alatt kuncogva szól rá:

— Na, Balázs, már megint hol szedted fel ezt a könyvet?

Balázs elvtárs, mint a gyerek, pirulva, szégyenkezve eltűnik egy bódéban.

— Ez mindig olvas. Még beszélni sem lehet vele - magyarázza Téglás, a parti vezetője, aztán hirtelen faképnél hagy és fürgén felmászik a kavicsot szállító elevátor tetejére. Valami baj lehet, mert elakadt a hosszú gumiszalag.

Tizenegy Hátas

A magas, vakolatlan épületek mögül harsány nevetés üti meg a fülem. Egy nagy kavicsrakás tövében a búgó, forgó betonkeverő körül emberek lapátolják a kavicsot. Hangos szavakat hallok, közelebb megyek. Hirtelen elhallgatnak.

— Hogy hívják? - szólítóm meg az egyiket.

Hátas.

Mióta dolgozik itt?

— Katonaság után rögtön idejöttem. Tovább akarok kérdezősködni, érdeklőd, hogy hová valósi, miért jött ide, de egy arettsapkás legényke furakodik közénk.

— Itt én vagyok a partivezető.

— Igen? És hogy hívják? — kérdem zavartan.

— Hátas. Fiatalabb Hátas Gyula

— Maga is Hátas?

— Igen, mi mind Hátasok vagyunk.

— Hányán?

— Tizenegyen.

— és mind Hátas?

— Igen, mindannyian Vecséröl vagyunk — mondja és többé már senkit sem enged szóhoz jutni. Röviden, katonásan jelenti, hogy ma itt végezni akarnak, mert jó az idő. Ameddig tart, addig tart. A tervet 132%-ra teljesítik.

— Miért maga a partivezető? Hiszen van itt idősebb is maguk közt? - kérdezem és a legény hirtelen elhallgat. A többiek kuncogva nevetnek és magyarázzák.-v Ö a legokosabb. Ért a rajzokhoz

Miskóék lakása

Sellyén a Vág hídjánál új házak, emeletes épületek gubbasztanak a téli esőben. Negyven lakás már kész és négyszáz készül. Találomra becsöngetünk az egyik ajtón. Zavart fiatal asszony tessékel

befelé. Férje, Miskó Pál az építkezésen villanyszerelő.

Szétnézünk a kétszobás tiszta lakásban. Kevés asszonynak sikerül ilyen gyorsan, ennyire otthonossá, meleg családi fészekké varázsolnia a még mészszagú új lakást.

Odakint csengetnek. Az asszony a férjét várja, az ajtónál terem. A férj helyett azonban idős asszony, kerek arcú, nevető szemű nénike nyit be. Egyszerre átveszi a szót. Kiderül, hogy a fiatal asszony édesanyja és szinte minden percben átugrik megnézni az unokáit.- özvegy? — érdeklődünk.- Aj, jaj! Csak öreg a férjem.

Már nem dolgozik?- Dehogy! Ott dolgozik a fiammal az építkezésen.- Melyik hoz több pénzt?

Hát már csak a férjem.

A fiának biztosan másra is kell .. .- Dehogy. Hazahozzák azok az utolsó fillérig.

Az új nevű falu

Sladeckovón késő este lépünk a községházára. Az elnök magas, izmos ember, villanylámpát hoz és avval világítja a községháza falán elhelyezett emléktáblát. 1922- ben a mezőgazdasági sztrájk során lőtték le Sladecek Mihályt, róla nevezték el a falut, a régi Mocsonokot.

Buzgón jegyzetelek és az elnök, mint aki már jól ismeri az újságírókat, minden kérés nélkül tessékel be a községháza esketőtermébe, ahol Sladecek Mihály fia éppen a termet festi.

Kálmán, a magas, vállas fiatal ember lemászik a létráról. Szűkszavúan, csendesen mondja el, hogy hatan vannak testvérek, mind dolgoznak.

Innen a régi csendőrség épületébe vezetnek, amelynek közelében történt a szörnyű gyilkosság. Az épületben már laknak. Itt él Pleáková Emília, hét gyermek anyja, aki a férjével együtt ott dolgozik az építkezésen. Most éppen a kicsinyeket dugja az ágyba, akik kiabálva mesét követelnek. Az asszony zavartan kérdezi őket, miről meséljen.

— Az aranybogárról, az aranybogárról I kiabálnak kórusban.- Hol volt, hol nem volt — kezdi a mesét az asszony —, volt egyszer egy aranybogár, de ez olyan csodás bogár volt, hogy ahova leszállt, az emberek rögtön elfelejtették szomorúságukat, gondjukat, hallgatták búgását, melegedtek fényénél...

Csillogó gyerekszemek figyelik a mesét és az én gondolataim már messze járnak. A régi nagybirtokok földjén tizenöt éve új élet született. És most leszállt ide egy aranybogár, épül a gyár, amely munkájával melegséget, boldogságot fog árasztani az egész környéken.

— Hazahozzák az utolsó fillérig — mondja Marek néni.

Emléktábla a sladeókovói községháza falán.

N A

P

'A M At

BOJOVNÍKOV MIESTNEHO STREDtSKA ZEMEROBOTNiCKEHO STRAjKU «.«2 PROTI ZNIZOVaNIU MIEID A ZVYSOVANIU pracovneho casu

A NA PAMAT

TRAGICKÉ HO 5 AUGUSTA ГЧ22 КЕОГ V STRELBE PROTI ROBOTNIKOM

bol zabity Michal Sladecek

SZŐKE JÓZSEF (Foto: PRANDL)

Miskó Pál hazajött a munkából.

Sladeíek Mihály fia, Kálmán, Sztahó Janival festik a községháza esketőtermét.

Mese az aranybogárról