Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-02-01 / 3. szám
GYŐZEDELMESKEDIK A JÓZAN tSZ Az utóbbi tiz-tizenkét esztendőben tolón egy évnek sem indultunk neki annyi reménnyel, mint az 1960-as esztendőnek. S nyugodtan mondhatjuk, nem is hiú remények ezek, nem a szokásos emberi optimizmus szüleményei. Az 1959-es .esztendő második felének eredményei jogosítják fel az embereket arra, hogy az 1960-as évben a jövőbe, a békébe vetett hitük még jobban elmélyüljön. Szilveszter éjszakáján Hruscsov elvtárs javasolta, ürítsük poharunkat az elmúlt évre, amely ragyogóan megmutatta a nemzetközi feszültség enyhítésének és a béke megszilárdításának lehetőségeit. S ezen túl a szovjet kormány kifejezte azt a meggyőződését, hogy az 1960-as esztendő még jobb lesz az előbbinél. Valóban, a reménység realitása mellett szólnak azok a tények, melyek a nemzetközi politikában az új esztendőben ismeretesek. A Reuter angol hírszolgálat az 1960-as év első felének világpolitikai menetrendje cím alatt ismertette azokat a látogatásokat és tárgyalásokat, melyek döntőek lehetnek a békés fejlődés útján. Milyen ez a menetrend? Február: Hruscsov elvtárs Indonéziába utazik. Március: Hruscsov elvtárs De Gaulle meghívására Franciaországba látogat Május: A nagyhatalmak kormányfőinek csúcstalálkozója. Június: Eisenhower meglátogatja a Szovjetuniót, hogy viszonozza Hruscsov elvtárs szeptemberi amerikai látogatását. Olvasóink előtt jól ismeretes, milyen erőfeszítéseket tett a szovjet kormány éveken keresztül a közvetlen tárgyalások és látogatások politikájának érvényesítéséért. Nem kétséges, hogy a világban sok mindennek kellett megváltoznia, mig ez az elv győzedelmeskedett. Elsősorban szükség volt arra, hogy a nyugati hatalmak végre revízió alá vegyék képtelen erőpolitikai koncepciójukat és felismerjék, hogy a döntő katonai és gazdasági tényezők síéles területén a szocialista tábor lényeges előnyre tett szert. Bár a nyugati vezetők nyíltan nem szívesen vallják az említett tényeket, mégis bizonyos változásokat lehet megfigyelni a nyugati politikában. Számos jel szól amellett, hogy az Egyesült Államok kormánya és elsősorban maga Eisenhower elnök szabadulni akar a múlt évben elhúnyt Dulles örökségétől, aki elvakultságában minden lényeges nemzetközi kérdést elsősorban katonai kérdésnek tekintett. Ma viszont állandóan több olyan megnyilvánulással találkozunk, melyekből kitűnik, hogy az üres fenyegetések és kardcsörtetések helyett át kell térni a békés versenyre, mely természeténél fogva gazdasági és kulturális területen fog kibontakozni. Mindebből persze nem következik, hogy az amerikai imperializmusnak talán megváltozott az alapja. Erről szó sincs. Inkább talán arról, hogy kénytelen-kelletlen alkalmazkodik a megváltozott viszonyokhoz. S ennek köszönhető, hogy a csúcstalálkozó mégis megvalósul, a nyugati kormányfők kénytelenek végül elismerni, hogy tárgyalni kell, mert csak tárgyalások útján lehet az ellentéteket ésszerűen és az emberiség javára megoldani. S. GY. lUtŐtOV) ANEZKA HODINOVÁSPURNÁ ELVTÁRSNÓ mögött munkával és harccal teli élet áll. Tizenheten voltak testvérek. Ma már el sem tudjuk képzelni, mit is jelentett abban az időben, milyen körülmények között nevelődött fel egy szegény falusi ember családja. Anezka már 14 éves korában a Idsticei gyárban dolgozott, ahonnan politikai önérzetének kiinduló pontja származik. Figyel, tanul s 23 éves - 1918-ban, - mikor belép a szociáldemokrata pártba. 1920- ban a baloldali szárnyhoz csatlakozik, s 1921-ben az akkor megalakult Csehszlovákia Kommunista Pártjába lép, melynek azóta is tagja. Amikor férje állását veszti, Prágába kénytelen költözni, ahová azonban már az olomouci kerületben szerzett politikai tapasztalatokkal felvértezve indul. Hodinová elvtársnő különféle gyárakban dolgozik. Az egyik a rossz munka- és életfeltételeiről ismert gyutacsgyár (Kapslovka). Aktív munkát kezd a dolgozók érdekében. Az idősebb munkásnők és munkások jól emlékeznek a XX. század ezen munkáspusztító gyárára, hogyan bántak ott az emberekkel, mennyi életveszélyes balesetnek és egészségükre káros körülménynek voltak ott kitéve. A fiatal Anezka szívós harcba kezdett. Jó szíve és politikai fejlettsége párosult az igazságos követelmények kiharcolásánál. Még mint a zizkovi gyutacsgyár munkásnője tagja lett a prágai központi képviselőtestületnek. 1929-ben megválasztják a prágai kerület képviselőjévé. 1929 és 1939 között minden erejével és tudásával a munkanélküliség ellen küzd. A munkásság, a bányászok, földmunkások és munkanélküliek valamennyi sztrájkján és tüntetésén jelen van. A gazdasági krízis idején és a kezdődő fasizmus elleni harcban ott találjuk mindenütt, ahol pártfunkcionáriusra szükség volt. Részt vész a prágai sztrájkokban, olomouci munkanélküliek tüntetésén, Csehország északi részén a harcoló bányászok között, Kelet-Szlovákia és a Garam-vidék munkásai között találjuk. Az első köztársaság idejében néhányszor volt a Szovjetunióban, részt vett a NOSZF évfordulójának ünnepségein, a Kommunista Internacionálé tárgyalásain, a vörös segély küldötte, a bécsi barikádon elhullott osztrákok gyermekeit a Szovjetunióba kíséri. Látta a fiatal szovjet ország kibontakozását, a szovjet nép lelkesedését. Hazatérte után fáradhatatlanul beszélt az első szocialista országról. Erőt öntött Csehszlovákia asszonyaiba. Mint a nők küldötte részt vett az antifasiszta kongresszusokon. Szavakkal és tettekkel harcolt és szervezett. Segített a spanyol harcosoknak, a Balkánon uralkodó terror áldozatai hozzátartozóinak, a német menekülteknek. Hogy ez a munka nem volt könnyű, hogy sok odaadást és áldozatkész munkát követelt, ezt tudjuk. Amikor a CSKP működését betiltották, egy időre illegalitásba megy. Majd férjével titokban átlépi a lengyel határt, ahonnan Angliába repül. Abból az időből ismert rádióbeszédei a csehszlovákiai aszszonyokat buzdították a megszállók elleni harcra. Felszabadulásunk után életének legörömtelibb szakasza következik. Mint nemzetgyűlési képviselő, mint a Csehszlovák Köztársaság első női elnökhelyettese és mint a Csehszlovákiai Nők Bizottságának elnöke intenzív politikai munkát végez. Újra az aszszonyok között találjuk, mint a béke lelkes harcosát. Részt vesz a Béke Világ-tanács és az NDNSZ kongresszusain. Mindamellett, hogy a legfontosabb és legnagyobb problémák megoldásában részt vesz, magas kitüntetések viselője, megmaradt egyszerű, jószívű asszonynak, mint amilyen volt. Ilyen funkcionáriusokat nevel nekünk a párti MACHACKOVA-DOSTÁLOVÁ Amikor megtudtuk, hogy 1960. január 1-én Dél-Kamerunban a főbiztos palotájára kitűzték végre a zöld-piros-sárga zászlót — ami azt jelenti, hogy a kameruni nép elnyerte függetlenségét — első gondolatunk kameruni barátnőnkhöz, Martha Moumihez, a „Kameruni nő" c. lap főszerkesztőjéhez szállt, akivel a NDNSZ prágai tanácsülésén találkoztunk és Martha Quandiehez, akit az NDNSZ IV. kongresszusáról, Bécsből ismerünk. Mindazok örömében osztoztunk, akikről ez a két bátor asszony beszámolt. Az Egyenlítő és Nyugat-Afrika között terül el az ötmillió lakosú Kamerun. A múlt század végéig Kamerun önálló állam volt, 1884-től német protektorátus, majd 1916-ban az angolok és franciák osztották fel maguk között. Nyomor, tudatlanság - a gyermekek 15 százaléka járhatott csak iskolába — lett 1884-től a nép osztályrésze. A kameruniak harca függetlenségükért és hazájuk egyesítéséért szervezetten csak 1948 óta folyt. A nemzeti felszabadító mozgalomban a nők is hősiesen szembeszálltak az elnyomókkal, akik 1952 óta a Kameruni Nők Demokratikus Szövetségének vezetésével jogaikért, az ifjúság védelméért, a nemzeti függetlenség kivívásáért és hazájuk egyesítéséért nyíltan kiálltak. Erre 1955-ben a francia kormány betiltotta a nők szervezetét. Tiltakozásukra a francia kormány börtönbe vetette a mozgalom vezetőit, s halálos ítéletektől sem rettent vissza. A letartóztatottak közül többeket ismeretlen helyre deportáltak. 1957-ben a francia kormány választásokat hirdetett, hogy „törvényes" alapon bábkormányt hozzanak létre. Az illegalitásba szorult nőszervezet felszólította a népet, tartózkodjék a szavazástól. Az eredmény az volt, hogy Dél-Kamerun lakosságának 65 százaléka, Észak-Kamerunnak pedig 95 százaléka nem vett részt a választáson. Kegyetlenség, fokozott terror következett. Betiltották az újságokat és 17 óra után tilos volt a házat, a lakást elhagyni. Mindez megacélozta a népet, amely erős partizánmozgaiommal válaszolt. A nőszervezet tagjai, akik emigrációba kényszerültek, megismertették a világgal a kameruni nép hősi ellenállási mozgalmát és a kegyetlen gyarmatosító politikát. Azt kívánjuk, hogy Kamerun népe végre elnyerje az igaxi szabadságot, s a Fekete-Afrika e gazdag országa háborítatlanul fejleszthesse iparát, mezőgazdaságát és kultúráját. i „Holdfény szonáta" Foto: Schreiber ОСатешп c/Yéfii cllnió
