Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-12-15 / 24. szám
f* ^ т ж т м ISTA ELBESZÉLÉSE gyünk gyilkosok! Ha annak idején lefogták volna a tanár urat, amikor ő apostoli felsége - akinek ön szintén szolgált — letartóztatási parancsot adott ki ellene, akkor ő is politikai fogoly lett volna itt, akárcsak most Jozo Kárny". Ezért Háromnapi magánzárkát kapott, és amikor elvitték, ránk sandított rosszkedvűen és odaszólt: „Ki más tudna Masarykért szenvedni, mint egy bolsevik. Azokat a büdösöket, akik harminc éven keresztül csak köpködtek rá, gyalázták a röpiratokban és rosszindulatú adomákat költöttek róla, azokat bezzeg nem csukják le. Azokat a kormányba, vagy a húsostálhoz ültették." Ezért további két napot kapott, hogy ne legyen mit sajnálnia. Ő pedig mintha díszmeneten lépkedne, bevonult az egyesbe és torkaszakadtából kiabálta: „Az igazság győz, a pokolban is győz az igazság!" Fiúk, az volt aztán az esküvő! A végén még polgári ruhát is kaptunk a raktárból, és mi valóban átöltöztünk. Persze, Lojzo Homolka kivételével, aki kijelentette, hogy jogaiból nem enged, és ha már egyszer köztársasági fegyenc, akkor ezt a tisztséget hagyják meg neki. Ö büszke arra, hogy a demokratikus köztársaságban a nép demokratikus jogainak védelmében zárták le. így aztán a fegyőr a rongyokat ledobta a priccsére, befogta a fülét és igyekezett a cellából mielőbb távozni. Érdekes látványt nyújtottak az esketési szertartásnál azok a kis tisztviselőcskék, akik még nem szokták meg a köztársaságot, és gondolatban még mindig a régi Ausztriában voltak. Zöldültek, kékültek, reszkettek mint a kocsonya, csakhogy ne történjék valami baj. No, mondom nektek, megért ez minden pénzt. Az a járási hivatalnok, aki a szertartást vezette, bosszús volt a végletekig, mert néhány bolsevik kedvéért kénytelen volt ünnepnapját feláldozni. A fegyház igazgatója egyik szemével bennünket figyelt, a másikkal azokat az elvtársakat, akik részt vehettek az esküvőn, közben borzongással pislogott Lojzóra, hogy megint mit fog elkövetni. Nem várt hiába, azt meg kell hagyni. Marenkám büszkén állt ott, nyoma sem volt rajta annak a fejdísznék, melyet az előkelő családból való menyasszonyok hordanak fátyolukon. A* elvtársak gratuláltak nekünk. És amikor sor került a mi védőügyvédünkre, aki az esküvő körül a legtöbb érdemet szerezte - mondom nektek elvtársak, kemény legény vagyok, c|q amikor azt mondta, hogy községünk pártszervezete, ahol nézetem szerint nehezen leheteti volna összehozni néhány tízkoronást, — ötszáz koronára szóló betétkönyvet ajándékozott nekünk, úgymond az első szükségletek fedezésére, s én elképzeltem, hogy a mi Vlagyimirünk - mert hogy Vlagyimir lesz, azt már biztosan tudtam - tiszta pelenkában és nem piszkos rongyokban fog feküdni, mintha valami beleesett volna a szemembe, és az orromat is ki kellett fújnom, pont úgy, mint most is, mert most csípi valami a szememet. De a végén jött még csak a csattanó. A védő elvtárs mély lélegzetet vett, és harsogva tört ki belőle, mint úrnapján az orgonából: „A leggyönyörűbb ajándékot pártunktól kapjuk, mégpedig Csehszlovákia Kommunista Pártjától, amely ma — az ügyvéd elvtárs az órájára nézett —, talán éppen most alakult meg Prágában a baloldal kongresszusán." Elvtársak, mondom nektek, mintha a villám csapott volna le közénk. Még a szálló legyet is meghallottuk volna, ha történetesen ott repült volna el. És egyszerre Lojzo Homolka, akit abban a pillanatban — talán először életében — minden humora elhagyott, a szíve mélyéből rázendítette: „Fel, fel, ti rabjai a földnek . .." Lehet, hogy a perc magasztossága volt, de az is lehetséges, hogy azok az imokocskák és szolgák tudatára ébredtek annak, hogy az olyan Tusar-féléknek is el kell ismerniök ezt az ünnepélyes himnuszt, — tény, hogy ők is vigyázz állásba vágták magukat, mint mi, és csak a szemük forgott szorongva, mint egy csepp víz a lábas alján. Röviden, mindez nagyszerű volt, és nem is törődtünk azzal, hogy az urak igyekeztek az egészet minél hamarább befejezni. És este már eszembe sem jutott, hogy ma nősültem, mert senki közülünk másról nem beszélt, mint arról, hogy most már tagjai vagyunk Csehszlovákia Kommunista Pártjának. Nos és hogy valóban Vlagyimir született és nem Marenka, azt már magatok is tudjátok, és hogy nem hoz szégyent a pártra, azt bizonyára már azért sem teszi, mert az egész szervezet vállalta a keresztapaságot, de ha mégis valami ilyesfélével megpróbálkozna, hót akkor elképzelhetitek . . . No látjátok, már reggel óta készülök titeket, zöldfülűeket kicsit megszidni, közben - átkozott dolog - kénytelen vagyok a zsebkendőmet használni, mert a szememben . . . Hogy rövid legyek: az embernek nem volna szabad emlékeznie, hanem csak maga köré és előre tekintenie. Igen ám, de akkor ki billentené aztán helyre a fejeteket, ti zöldfülűek? Az ám, ki? *• Öreg kút Öreg kút az utca szódán, öreg asszony ül a káván. Mint a botja olyan görbe, s beleréved a vödörbe. Nézi magát, motyog, motyog: Mosolyt próbál, — de nagy dolog! - De a mosoly nem sikerül, abbahagyja kedvetlenül. Jaj, mert az a félvödör víz égeti, mint eleven tűz. Ég a karja, ég a háta azért ült le a kávára. Én istenem, hányadik isi Nincs a kútban most annyi víz, amennyit ő eddigelé húzott reggel s estefelé. Ha ez a víz egybefolyna, félfalunak elég volna. Nagy tó lenne, talán tenger elsírt, lenyelt könnyeivel. Talán ezen, talán máson - tűnődik az elmúláson. Sokáig élt, nincs más bűne S ottfelejti magát ülve. Két nyárfa Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék. Köt a véred, köt c vérem: szeretőm vagy és testvérem. Köt a vérem, köt a véred: Szeretőd vagyok és testvéred. Szellőm vagy, ki megsímogatsz, viharom ki szerteszaggatsz, szellőd vagyok, ki simogat, viharod, ki szétszaggatlak. Ha nem volnék, te sem volnál, én sem volnék, he nem volnál. Vagyunk ketten két szép nyárfa, s búvunk egymás árnyékába. Kányádi Sándor
