Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-12-15 / 24. szám

udjótok fiúk, semmi sem tud engem annyira felbosszantani, mint azok a zsörtölődő vének, akik magasra emelt mutatóujjal végnélkül papolják:

„Ugyan, a mai fiatalság! Mindenük megvan, ami csak kell, és mégsem tudják ezt megbecsülni. Bezzeg, mikor mi fiatalok voltunk ..."

Látjátok, ma már reggel óta készülök veletek beszélni. Igaz lelkemre, már délután, amikor a televízióban végignéztem a mai ünnepi felvonulást, jutott az eszembe. Ilyen berendezés egy bányász házában! Rádió! Rendben van. Mosógép! No, még az is megjárja. De televízió! Hogy nálunk Oslavanyban látni lehessen, amint valahol Prágában a hadsereg, a mi hadseregünk menetel a mi elnökünk és a kormány előtt - itt már istókuccse meg kell fogódzkodni. Tehát ne csodálkozzatok, ha a vén Kárnynak — aki inkább tréfáitok céltáblája, mint okulástok forrása — egyszerre eszébe jut, vajon nem feledkeztetek-e meg egy kevéssé arról, hogy nem mindig volt ez úgy, mint ma, és az a sok jó, amink van, nem pottyant le csak úgy az égből.

Nézd csak, Ferdo, ezen ne nevess! Egyébként, hogy tudjad, nemcsak rátok gondoltam, hanem ez vonatkozik ránk, öregekre is. Az ember állandóag hallja, olvassa és maga is mondogatja, hogy a dolgozó ember nálunk végre úr a saját portáján, hogy van elnökünk, kormányunk, amely közülünk való, mi értünk van, és ezt annyira megszokja, hogy a végén már magától értetődőnek látja.

És ha egyszeribe belenéztek egy ilyen csudaládikóba, mindjárt tudatára ébredtek mindennek, és akkor, mintha elszakadna bennetek valami, belsőtöket valamilyen érzés fojtogatja, és ujjongani, vagy sírni szeretnétek.

Hiszen nem is volt az olyan régen, vagy negyven esztendeje, hogy bennünket itt Oslavanyban a katonaság véresre hajszolt, a csendőrök puskatussal vertek, és nem volt a kunyhókban egy falat kenyér sem.

És ma? Fiaink, akik a gyárakban, bányákban dolgoznak, kék egyenruhában, fegyverrel a vállukon, önműködő pisztollyal a kezükben egy frontban menetelnek a hadsereggel, amely már nem azért van, hogy a népet ólommal tömje, ha nincs kenyér. Itt van a mi Vládónk! Kitüntetést visel a mellén, ott volt a pártkongresszuson, én pedig jtt rostokoltam a televíziónál, szemléltem a letnai nagy lelkesedést, és önmagommal birkóztam, hogy ne tűnjek úgy fel előttetek, mint a siralom völgye.

Csodálkoztok ugye, hogy az ember mennyire el tud lágyulni, elkezd emlékezni, és akkor szeretne valakinek köszönetét mondani. De kinek, fiúk, kinek? Az természetes, hogy a pártnak . . . És te Ferdo szintén a párt vagy, te Pepik szintén. A mi Vládonk, Martinunk, és te is öregecském, Marenka, ti mind azok vagytok .. .

És éppen neked kellene, Marenkám, korholni egy kissé ezeket a tejfelesszájúakat, persze felemelt mutatóujj és prédikáció nélkül. Nem kell elpirulnod, hiszen az nem árthat a mi Vládonknak sem — bárha kitüntetést is visel —, ha megtudja, hogyan is volt az velünk ezelőtt negyven évvel, amikor őt vártad.

Kilencszázhúsz karácsonyán történt. Az egész oslavanyi környéken nem volt férfi, mind lakat alatt volt, és nekem Boryban — ámbár még nőtlen voltam — sem volt éppen könnyű sorsom.

Nőtlen voltam, azaz . . . Mindjárt tizennyolcban, amikor visszajöttem a háborúból, meg akartam esküdni az öregecskémmel, mert a világháború megakadályozta az esküvőnket. De hát tudjátok, hogy szokott az lenni. Jómagam szegény voltam, mint a templom egere, a leány is hasonlóképpen, és azért úgy határoztunk, hogy még néhány hónapig várunk, amíg valamit megtakarítunk. Mindazok az ígéretek és ígérgetések, amelyekkel akkoriban a Tusárok, Soukupok és Habrmanok tömtek, azt hangoztatták, hogy egy éven belül meleg otthonunk

BOHUMÍR POLÁCH:

EsUiivo a {egy

lesz, és tető a fejünk fölött. De hogy előkelőén fejezzem ki magam, az egész jutalom, amelyben az ünnepélyesen megszületett köztársaságban részem lett, az volt, hogy két év múlva, kilencszázhúsz decemberében acélkarperecet szereztem és szabadjegyet Boryba.

Két esztendő nem a világ, mondogattam Morénkénak, és ha a császár urunk kitolta esküvőnket öttel, miért nem tetézhetné Masaryk tanár úr további kettővel. Nincs igazam?

Marenka mindig megértő volt; megtörülte a szemét egy rongyos kesztyűvel és azt mondta:

„Sebaj, Pepícek, várok rád." De mindketten tévedtünk, amikor azt hittük, hogy valamit majd csak kivárunk. Mindjárt meg kellett volna esküdnünk, így lett volna rendben. Eszünkbe juthatott volna, hogy szegény ember nem lakhat jól a szép beszédekkel.

Ügy látszott, hogy ezzel minden el van intézve. De bizony nem így történt. Egynéhány hónap múlva levelet kaptam Morénkétól, amelytől a szemem is szikrázni kezdett. Nem is tudom, hiszen köztetek fiatal fiúk is vannak, talán nem is kellene azt elmondanom, de hát a szerelem túlságosan szép és komoly dolog ahhoz, hogy az ember tréfát űzzön vele, és ti fiúk, bizonyára vagytok olyan értelmesek, hogy nem is jut eszetekbe ezen nevetni.

Egyszóval Marenka — no hogy is fejezzem ki magamat szépen — kis Pepickót vagy kis Marenkát várt. Nagyanyánk ezt nagyon szépen úgy mondta, hogy: az asszony reményteljes állapotban van.

Végtére is mi van azon? Az elvtársnők — mert hiszen az elvtársakból községünkben egy sem maradt, — úgysem engedték volna, hogy a kicsi valamiben is hiányt szenvedjen, ámbár azt mindenki tudja, hogy a nyomorból — miután a férfiakat fegyházba zárták — éppen elég kijutott mindenkinek. De az áldóját, miért legyen az én gyermekem törvénytelen? Miért, kérdem én? Nem mintha ez fontos volna. Természetes az az én dolgom, hogyan nézek a gyermekemre, és én úgy örültem neki, mint a szikkadt talaj a zápornak, de azért mégis megvadultam. Azzal semmit sem törődtem, hogy mit sugdos a többi lány, akik Marenkával együtt jártak iskolába. Talán én jószántamból mentem a fegyházba? Vagy elloptam valamit? Csak azt akartuk, ami a miénk volt, ami nekünk dukált. És ezért az urak lezárattak. Most ezért szenvedjen az én gyermekem is, még mielőtt megszületett volna?

Azt már nem!

A fiúk, akiknek szenvedéseimmel előhozakodtam, ahelyett, hogy meghatódtak, és megfelelő komolyságot tanúsítottak volna, alaposan „ünnepeltek" úgy, hogy a fenekemet három napig nem éreztem, és a zárkában olyan zenebonát csaptak, hogy az őrök azt hitték, lázadás tört ki.

Persze, mikor a vadulásból magukhoz tértek, az ellenkező végletbe csaptak át. Higgyétek el emberek, mikor este a fegyházi priccsen lassan álomba merültem, könnyek csillogtak a szememben. Hiszen az a piciny gyerek, akár Pepik, akár Marenka lesz is, olyan örömöt gyújtott fel bennünk ott Boryban, amilyet bebörtönzésünk óta még nem éltünk meg. Az igazat megvallva, már nem is gondoltam arra, hogy Pepiknek fogjuk nevezni, mert Lojzo Homolka, ez a csupa nevetés és tréfa-fenegyerek, amikor ünnepi beszédét tartotta - mintha nem is Boryban, hanem valamilyen fogadáson lett volna Tusárnál -, azt mondta, hogy azok a jobboldali ravaszkodók azt hiszik, ha egynéhányunkat lezárnak, az

EGY RÉGI KOMMUN

egész dolog elalszik, holott közben új proletárokból egész ezredek születnek. Beszédét így végezte: Ha fiú lesz, és nem lljics Vlagyimir után kapja a nevét, akkor szomorú leszek mind halálig I

Ha Vlagyimir, hát legyen Vlagyimir, mondogattam magamban. Pepik lehet majd a második. Miért ne legyen Vlagyimir lljicsnek elsőbbsége Kórny Pepikkel szemben? Es ezzel a névvel ajkamon, Boryban talán először, boldogan elaludtam.

No, mit mondjak még? Hogyne sikerülne valami, ha az egész kollektíva hozzálát. És miért ne lehessen akkor Boryban esküvőt tartani: Eljött az az ügyvéd elvtárs, aki a bíróságnál védett minket. Volt sok beszéd és huzavona, az urak prüszköltek, rángatództak, mint metélt a forró levesben, de a mieink nem engedtek. Azt hangoztatták, hogyha kell, elmennek ezzel a dologgal az „emberiesség legnagyobb szószólójához", azaz Masarykhoz.

Lojzo Homolka persze nem hagyhatta, hogy frissében rá ne támadjon a fegyház felügyelőjére:

„Hiszen mi itt, felügyelő úr, ugye nem va-