Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-12-01 / 23. szám

A fehérek, a gyűlölt urak nem akarnak belenyugodni, hogy a szovjet államban a népé a hatolom. A Vörös Gárdának erősítésre von szüksége. Olga Mironyecseva egy percig sem gondolkozik. Levágja hóját s 1917. december 6-án, Alekszej Mironyevcsev néven belép a Vörös Gárdába. Elszántan, a végső győzelem hitével ragadja meg a puskát. Nincs mit veszíteni, csak nyerni lehet. És nyerni kell, hogy soha többé ne éhezzenek az orosz gyerekek, hogy mindenki egyenlőségben, szabad ember módjára éljen.

Rövid kiképzés után Olga-Alekszej a fronton védi a szovjet hatalmat. Szívében cseppnyi félelmet sem érez, kezében nem remeg a puska, mialatt a gyűlölt ellenség felé irányítja. Tudja, miért harcol, s ez a tudat önti belé a bátorságot, ezért képes arra, hogy a férfiakhoz hasonlóan, zokszó nélkül tűrje a vörösgór.dista naponta veszélyeztetett, harcos életét. És a lányka bátran teljesít minden parancsot. Megsebesül, ellenséges gránátszilánk a dobhártyát éri. Mindkét fülére megsüketül, de a voronyezsi kórházban meggyógyítják egyik fülét. Rövid lábadozás után ismét jelentkezik egységé— Éhes vagy? - kérdi a parancsnok. Igenlő fejbólintás a válasz.

A parancsnok kolbászt, kenyeret vesz elő.

Egyél!

S miközben elnézi az ételt mohón habzsoló pelyhetlen állú „legénykét", gyanút fog, furcsa gondolata támad.

— Nem vagy te véletlenül lány?

Ismét néma fejbólintás, de a katona el is

pirul hozzá.

— Úgy most mit csináljak veled? - töpreng a parancsnok.

— Indulok az egységemhez — feleli már bátrabban s az ételtől kissé erőteljesebben Olgo-Alekszij Mironyecsev.

— Azt ugyan most meg nem találod — feleli elgondolkozva a parancsnok -, de tudod mit, gyere az én egységemhez. Itt áll a vonatunk, nemsokára indulunk.

Olga-Alekszej nem sokáig gondolkozik. Végeredményben mindegy, melyik egység katonájaként üti az ellenséget. Igennel válaszol, s igent mond akkor is, amikor néhány hét múlva Jozef Sykora megkéri, legyen a felesége.

Mint a parancsnok felesége a legnehezebb megbízatásokat kapja. Kijevben két gépfegyverrel véd egy hidat. . , Nem ismeri.

KEZET SZORÍTOTTAM VELE

1916. A cári Oroszországban dúl a háború, nyomor, éhínség, ragály pusztít az ukrajnai mezőktől Szibériáig. De az urak tivornyáznak, palotáik kandalóiban pattog a tűz, meg sem tudják számlálni szobáik számát. A népnek nincs kenyere, didereg és sokszor nem tudja hová lehajtani a fejét.

x

Őreiben reggelenként fél ötkör egy tizenötéves lányka siet a hatalmas medrében méltóságteljesen hömpölygő Oka folyóhoz. Megmosakszik, majd munkába igyekszik. A sörgyárban dolgozik, napi 14 órát, de miután „még gyerek", csak fél fizetést kap. Nincs senkije, s a néhány rubel keresetért nem tud szobácskát sem bérelni. A szabad ég alatt alszik, a folyóban mosakszik. De miért van ez így? így kell lennie? Ki az, aki úgy rendeli, hogy a szegénynek csak a mindennapi robot jut osztályrészül?

Ezen gondolkodik a kislány, miközben a nehéz ládákat cipeli, — hiszen a ládák a fél fizetés mellett is teljes súlyúak. Miért, miért? — önti versbe bánatát a hűséges Oka partján, miért kell csak szenvedni, nyomorogni, miért nem lehet ÉLNI?

De 1917. novemberében már ÉLET kezdődött a fiatal lányka, Olga Mironyecseva számára is. Az ÉLET-et puskaropogás, ágyúdörgés és, bátor, elszánt szemű, harcban fáradhatatlan forradalmárok hozták. Ekkor már a donbaszi medencében, 1200 méter mélységben a föld alatt dolgozik a kislány. Segédmunkás. 16 órát dolgozik egyfolytában, de először boldog életében. Két műszakot dolgozik, s két műszakért kap fizetést. Jóllakik s lakása is van. Boldog mosoly villan fel arcán, valahányszor elindítja a szénnel telt csilléket. Kell a szén a fiatal szovjet államnak, tudja ezt, s legszívesebben 24 órát dolgozna egyfolytában.

De jaj, egy napon rémítő hírek érkeznek.

12

nél, most már,az időközben megalakult Vörös Hadseregben. Kurszk környékén harcol, de nem sokáig. 1918. november 4-én tüdőlövést kap . . . Ismét kórház, de csakhamar megint puska van a kezében. Látja, hogy minden emberre szükség van, óriási túlerővel állnak szemben . . . nincs lőszer, fejenként 15 puskatöltényt kapnak egy napra, ného 3—4 napig sem látnak kenyeret. . . A legyengült szervezetnek már nincs ellenállóképessége, 1919. elején, miközben a tífuszban megbetegedett polgári lakosságot segíti a kórházakban elhelyezni, megbetegszik. Szülővárosában, Őreiben fekszik és ezúttal igen nehezen gyógyul. A sok nélkülözés, amelyben édesanyja halála óta - három és fél éves volt akkor — része volt, súlyos nyomokat hagyott szervezetében. Helyzete már-már válságossá válik, de Olga- Alekszej nem hagyja magát. Még lázálmában is fegyverért kiáltoz, meg akarja verni az ellenséget, a burzsujokat. Kezével görcsösen kapaszkodik a takaróba, gondolván, hogy puskája markolatát tartja, majd félig alélten engedi ki ujjai közül . . . Bár a gyógyulás lassú, már túl van a krízisen. De nincs türelme bevárni, míg legalább egy kicsit megerősödik. A frontra kéredzkedik, egységéhez, pedig azt sem tudja, hogy bajtársai merre kergetik azóta az ellenséget.

Az oreli állomáson egy feltűnően sápadt, beesett arcú fiatal vörös katona vonja magára Jozef Sykora, a Vörös Hadsereg donyeci lovasegysége parancsnokának figyelmét.

— Alig áll a lábán, valószínűleg régen nem evett — gondolja magában Sykora parancsnok, s megszólítja:

— Ki vagy és hová mész?

A katona megmondja, hogy kórházban

volt és egységéhez igyekszik vissza.

mi a félelem, a veszedelem . . . Egy lebeg a szeme előtt: a parancsot teljesíteni kell!

Férjét a lengyel frontra helyezik, hónapokig semmi hír róla . . . újabb szörnyű betegség támadja meg: maláriát kap. A nehéz harcok és életveszélyes feladatok egész sorát éli át, míg újra találkozik férjével és 1921-ben visszatérnek Jozef Sykora szülővárosába, Trnavába.

A burzsoá köztársaságban ellenszenvesen fogadják az orosz forradalmárokat. Jozef Sykora jó szakember, mechanikus, mégsem tud szakmájában elhelyezkedni. „Nincs szükségünk kommunistákra" — ezzel zárulnak be előtte az üzemek kapui. Alkalmi munkákat vállal, s a család — ahol már két kisgyermek is enni kér - a legnehezebb körülmények között tengődik, öntudatukat semmi sem töri meg. 1922-ben mindketten belépnek a kommunista pártba.

Ma Olga Mironyecseva-Sykorova jóságos tekintetű, fürge járású, ősz hajú asszony. Külseje mit sem árul el arról, hogy egykor a Vörös Hadsereg egyenruháját viselte. Hangja azonban határozott, szinte hallom, amint a kapott parancsra katonásan felelte: „Teljesítem I"

— Életem legszebb időszaka a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban való részvétel volt - mondja most, 43 év után. Szívvel-lélekkel harcolt és hogy férfihez illő módon megállta a helyét, azt az 1917-es forradalmi tevékenységéért kapott Vörös-Csillag Érdemrend bizonyítja. Ez a magas katonai kitüntetés köztársaságunkban csak egyetlen nő mellét díszíti, és ez a kis oreli lányka, az öntudatos forradalmár-harcos: Olga Sykorova.

Mest'an Katalin