Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-01-15 / 2. szám

% foiu, két отщ

Ráérősen gördülő kerékpároknak engedek utat a simára taposott széles járókán. A köves út árván, elhagyatottan nyújtózik Galánta és Taksony között. Hátát fényesre mosta a csendes téli eső. Az útra kandikáló földek álmosan heverésznek, rögeiket nem fedi még hó, nem dermesztette csonttá a tél hideg szele, jeges hava.

— Fagyhatna — szól az egyik biciklis ember.

Bizony - hagyja rá a másik és tovább karikáznak Taksony irányába. Egyedül, árván lépegetek mögöttük. Elérem a falu első házait, mohos kerítéseit. Körülvesz, fojtogat a vasárnap délelőtt álmos csendje. Nincs kit megszólítani, nincs kihez szólni, üres az utca, csendesek a házak. Átvágok az úton. Szemben a posta előtt sáros biciklik pihennek a fal tövében.

— Itt ma is van szolgálat - gondolom, amikor csikordulva nyílik az ajtó és fütyürészve elkarikáz előttem egy legény.

— Meg kellett volna kérdeznem — villan át az agyamon, és a legény után nézek.

— Hol lakik a nőbizottság elnöke? — kérdem a postást és belesek a szűk ablakon.

— Itt, pontosan itt ebben a házban, hátul.

— Akkor jó helyen zörgetek.

Dvcráknét már a kapuban lelem. Egyik

asszonytársával cseveg, fázósan kulcsolja össze karját a mellén, amikor megszólítom.

— Éppen tanakodtunk — mondja és tessékel befelé. Nevető szeme kíváncsian kutatja arcomat, miközben helyet csinál egy széken az edények és az emberek között.

— Holnap disznót vágunk — mondja mentegetődzve és sorra mutatja be férjét, három legényfiát. Azok éppen a zenegépet próbálják nagy szakértelemmel.

— Tegnap vettük — magyarázza a férj, és elmerülten tovább tanulmányozza a lemezek jegyzékét. „Ez, ez, jó!" „Népdal", „Ezt

ismerem!" — Tanakodnak egymás közt a fiúk és új lemezt helyeznek a zenegép fürgén pörgő tányérjára.

— Nagy a disznó? — kérdezem az asszonyt és cigarettára gyújtok.

— Ez nem olyan nagy . . .

— Kettőt vágnak?

— Igen. A másikat később . . .

— Akkor most sok a dolga.

— Bizony sok víz kell.

— Nincs kútjuk?

— De van, csak rossz a vize. Itt hamar eliszaposodnak a kutak. A községiről hordjuk — magyarázza szépen egymás mellé rakva a szavakat. A községnek már öt kútja van, de még jó lenne több is, hogy az embereknek ne kelljen messzire járniok vízért.

— Az asszonyok? Most volt a faluban szatyorfonó-tanfolyam. Huszonkettötöl-huszonöt koronáig fizetnek egy-egy kukoricahéjból font szatyorért. Szórakozásból is megcsinálnak télén egyet napjában. Az EFSZ-ben dolgoznak, ősszel megkezdték a fásítást a faluban, bekapcsolódtak a prerovi felhívásba. Most esténként szövetkezeti iskolába járnak, szlovák nyelvtanfolyamot látogatnak, kultúrműsorra készülnek. Építik már a falu művelődés házát. Jövőre az is meglesz, no meg ... — Hirtelen elhallgat és zavartan pislog a fiaira:

— Korcsolyapálya!

— Korcsolyapálya? — nézek rá kérdőn, értelmetlenül.

— Igen. Annyit rágták a fülemet a fiatalok, hogy Mariska néni, csináljuk meg, Mariska néni, segítsen ... És igazuk van. Annyi itt a korcsolyázó fiatal, és nincs hol korcsolyázniok. Hát aztán elhatároztuk, hogy jövőre azt is csinálunk a régi pályán, korcsolyapályát.

Mosolyogva hallgatom. Olyan tüzesen beszél, mintha engem akarna meggyőzni

Dvofáknénak most sok a dolga, disznóölésre készülnek.

4 Csendes a taksonyi utca.

az ügy érdekében. Már a fiúk is otthagyták a zenegépet, az apa is beleszól a dologba,

— A régi pályán nem jó lesz .. .

Csak körül kell sáncolni!

— Csak már legyen ... — hangoskodik a három legény. Alig tudok különbséget tenni köztük. Mind egyformán nagyok, nyurgák, pelyhes állúak. Kettő az EFSZ-ben, egy Galántán a bútorgyárban dolgozik.

Az egyik fiú szegődik mellém hűséges kísérőnek a faluban. Kerülgetjük a sarat, házakba nyitunk be, ismerkedem a falu utcáival. Közben hallgatom a fiú megfontolt, komoly beszédét, véleményét erről, arról, a kertészetről, a kultúrház építéséről, vezetőkről, asszonyokról, emberekről és dolgokról.

így lépünk be az idős Kergyó Mária kapuján. Hiába van vasárnap délelőtt, nem találjuk otthon. Férje magyarázza, hogy odakünn van a tyúkfarmon.

Künn a szövetkezet gazdasági udvarán bizony nagy a sár. Kiszabadult malacok futkosnak előttünk a latyakos utakon. A háromezer tyúk birodalmában egyedüli lény, egyetlen- lélek most Kergyó néni. Kezében bádogvödör, teli tojással. Pufók arca piros, majd kicsattan a jókedvtől.

— Egyedül hagytak — tárja szét a kezét. — Az egyik Magyarországra ment, a másik Bratislaváoa.

— Bírja egyedül? Hány^éves?

— Ajaj, már vén. Hatvanhárom.

— Nem látszik.

— No, hiszen nem is azért mondom.

A falánk szárnyasoknak víz kell, eledel

kell, az ólakat tisztítani kell és a tojást szedni, szedni folyton, mert most is elpotytyantanak még napjában négy-ötszáz darabot. Nyáron volt úgy, hogy ezerötszázat szedtem össze reggeltől estig.

Közben sürög-forog, körülötte futkos a sok jószág. Ennivalót szór nekik, vizet enged a kitisztított vályúba. Magyaráz, mosolyog, arca olyan piros, mint az örökké élő élet rózsája.

SZŐKE JÓZSEF

! Viszik a vizet a községi kútról.

Kergyó néni a tyú-1 kok birodalmában.