Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)

1960-11-01 / 21. szám

I. SZINYAVSZKIJ: Tök-e az uborka? Egyik teremben reggel óta ülésezett a zsűri: kiválogatták a rengeteg anyagból, hogy mi kerüljön be az iskola „konyhaker­tészeti kiállításába". Délfelé már tele volt a hosszú asztal mindenféle fajtájú, irdatlan nagy répákkal, uborkákkal, hagymákkal, ha­talmas tökökkel és miegyébbel. Jól dolgoz­tak a fiatal micsurinisták. A bizottság tulajdonképpen már be is fejezte munkáját, csak Andrusa töprengett még, a bizottság elnöke: — Lehetséges volna, hogy Gavrilka sem­mit sem hoz a kiállításra? — Az nem lehet! — hajtogatták a gyere­kek. — Várjunk még egy kicsit! És amikor már hazafelé készülődtek, ak­kor futott be Gavril. Egy alacsony növésű, pisze orrú ötödikes. Hóna alatt táskával. Az asztalhoz lépett és csak ennyit mondott:- Egy uborkát hoztam. - Közben újságpa­pírba göngyölt csomagot vett ki a táskából és hozzálátott, hogy kicsomagolja. Gavrilkát „az iskola agronómusának“ ne­vezték társai, mert ő tenyésztette ki náluk a legtöbb új zöldségfajtát. A fiúk most is azt várták, hogy valami rendkívül szép pél­dányt hoz a kiállításra, s íme, sértődötten veszi át az elnöklő Andrusa a kiállításra szánt — tököt, amit Gavrilka így ad át neki:- Ezt az uborkát hoztam! — Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nem tud­juk megkülönböztetni az uborkát a töktől!- fakadt ki Andrusa. A helyzet valóban az volt, hogy Andrusa egy közepes nagyságú tököt tartott a kezé­ben. ■ Ilyen közönséges példányokat nem ve­szünk át a kiállításra! - jelentette ki szára­zon. — De hiszen ez uborka! — erősítette Gav­rilka és idegesen pislogott, majd ünnepélye­sen kijelentette: — Keresztezéssel kitermelt példány, hib­rid. Mesterséges beporzás útján termeltem ki. A bizottság többi tagja is sorban meg­vizsgálta a kritikus tárgyat és egyöntetűen megállapították, hogy az legfeljebb ubor­ka-tök. Gavrilkát nagyon bosszantotta a dolog. Hogy mennyi vesződségébe került, amíg ezt kitermelte! Alig olvadt el tavasszal a hó, ágyat készített neki, alaposan megtrágyázta 18 a földet, gondosan kiválasztotta a megfele­lő uborka- és tökmagokat. Amikor kibújt az első csíra, rendszeresen gyomlált, öntözött. A legizgalmasabb az volt, amikor megindult a virágzás. Minden attól függött, sikerül-e a mesterséges beporzás. És sikerült, idejé­ben. Mikor megmutatta a hibridet a taná­ruknak, Pjotr Ivanovicsnak, az kijelentette: — Nagy győzelem ez, fiam! Feltétlenül el­küldjük Moszkvába. Erre gondolt most Gavrilka és sajnálta, hogy Pjotr Ivanovics nincs ott a teremben, magának kell tehát bebizonyítania igazát a gyerekek előtt. Végül mit tehetett egyebet, leszelt az uborkából egy darabot és átnyúj­totta Andrusának: — Nesze, kóstold meg! Andrusa először megszagolta a szeletet, majd beleharapott és rágni kezdte. A többi gyerek kíváncsian várta, mit mond, Andru­sa azonban sokáig nem szólt egy szót sem, végül kijelentette: Úgy látszik, mégiscsak uborka ... Gavrilka erre felébe vágta a „tököt" és megmutatta benne az - uborkamagokat. — Én is megkóstolom! — kiáltoztak a gye­rekek, és Gavrilka már mosolyogva vágta egymás után a szeleteket. Akkor lépett a terembe Pjotr Ivanovics és látta, mi történt. Lába a földbe gyökerezett, aztán szigorú hangon vonta kérdőre a gyerekeket: Megeszitek a kiállítási példányt, amit Mosz­kvába akartunk küldeni?! A gyerekek igen elszégyellték magukat és bűntudatosan horgasztották le fejüket. Gav­rilka azonban nem szomorodott el, jóked­vűen és hamiskás mosollyal jelentette ki: — Csak a kisebbiket vágtam fel nekik. A nagyobbik itt van a táskában ...— és elő­húzott a táskájából egy másik csomagot. MIHAI BENIUC: A PÁRT HŐSEIHEZ Ti munkáshősök, kik a hajnalt Bíborszínüre bűvöltétek, A hajdan leigáz ott földről Hozzátok zendüljön az ének. Nem keresek én cifra szókat. Szükségetek nincs is reája. De van-e aki harcotokra A méltó szókat megtalálja. Versemben a ti tüzetekből Derengjen föl egy csöppnyi fény Áldozatotok előtt megállók, S meghatva földig hajlok én. Mégis óhajtom az igéket, Nem dicséretre, de varázsra Hogy szálljon el a múltnak üszke S szemünk arcotok újra lássa. Oh, ha tudnátok, pillanatra, Mint lett az álmotok valóság, Mint lett szép testet öltött álom Hazánk földje, az egész ország. A magas bérc, a kommunizmus Lengeti felénk lobogóit, Fényével arcunkat bevonja S a reggel új tettekre szólít. К/ Élt egyszer egy kislány s annak volt egy kckasa. Reggelenként, mikor a kakas fel­ébredt így kukorékolt: — Kikirikí, jó reggelt, gazdasszonykóm. Már felkelt? Odafut a kislányhoz, morzsát eszik tenye­réből és leül hozzá a küszöbre. Élénkszínű, tarka tollazata fénylik, mintha olajjal ken­ték volna be. Taréja aranyszínben játszik a napfényben. Szép kakas. Egyszer a kislány a szomszédban meg­pillantott egy jércét. Nagyon megtetszett neki és kérte a szomszéd kislányt: — Add nekem a jércét, neked adom érte a kakasomat. Mikor ezt meghallotta a kiskakas, lelógat­ta taréját és lehorgosztotta a fejét, de hát mit tehetett, ha nem kellett kisgazdasszonyá­­nak. Megegyeztek és elcserélték a kakast. A kislány megbarátkozott a jércével is, amelyik minden nap friss tojást tojt neki.- Kotkotkotkodács! Edd csak meg a friss tojást! A kisgazdasszony megeszi a tojást, ölébe veszi a pipit, simogatja, vízzel itatja, kölessel eteti. Egyszer a szomszédkislány egy kiska­csával jött látogatóba. Megtetszett nagyon a kacsa is. Kérlelni kezdte a kislány a szom­szédot:- Add nekem a kiskacsát, érte adom a jércét! Meghallotta ezt a jérce, elszomorodott, de mit tegyen, ha nem kell gazdasszonyá­nak. A kislány barátságot kötött a kiskacsával is. Együtt jártak fürdeni a patakra, együtt úszkáltak. Háp, háp, háp — mély a víz ne ússz to­vább! - A kislányka kimegy a partra, a kis­kacsa utána. Egyszer a kiskutyájával átjött a szomszéd. — Jé, milyen aranyos kutyus — szólt a kis­lány —, cseréld el velem a kiskacsáért. Meghallotta ezt a kacsa, megrázta a szárnyát, hápogott, de nem tehetett semmit. A szomszéd hóna alá csapta és elvitte. A kislány megsimogatta a kutyust és így szólt: — Volt egy kiskakasom. Elcseréltem egy jércéért, a jércét odaadtam egy kiskacsáért, most meg a kiskacsát elcseréltem egy ku­­tyusért! Meghallotta ezt a kutya, elszontyolodott, bebújt a lóca alá, éjszaka lábával kinyitot­ta az ajtót és elszökött. Nem kell nekem ilyen gazdasszony, aki nem tudja megbecsülni a barátságot. Mikor a kislány felébredt, már senkije sem volt. Sz. B. fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom