Dolgozó Nő, 1960 (9. évfolyam, 1-24. szám)
1960-01-01 / 1. szám
QV59 _____________C/~y) D Személyek: Férj Anyós Anyós (telefonál): Ne félj semmit, minden rendben lesz. Alaposan megemlegeti ezt a napot! Pontosan azt kapja, amit várt. Ugyanolyan kiszolgálásban részesül, mint a vendéglőben. Csak bízd rám! Újság is lesz, étlap is, minden úgy, mint egy vendéglőben, vagy kávéházban. Csengetés Anyós: — Leteszem a kagylót, már itt is van. Férj: — Kézit csókolom, mama. Anyós: — Szervusz. Add ide a kalapodat! Férj (csodálkozva): — Minek adjam oda? Majd ráteszem a fogasra. Anyós (erélyesen): - Az az én dolgom! Itt a ruhatári szám. ötven fillér. Férj: — Micsoda? A saját lakásomban ruhatári díjat kell fizetnem? Anyós (magától értetődő hangon): — Persze. Te mondtad, hogy mennyire szereted a vendéglői, a kávéházi és az eszpresszóbeli kiszolgálást!. Tessék, itt az étlap! Férj: - Étlap? Anyós: - Miért. A vendéglőben nincs étlap? Férj: — De van. Anyós: — Itthon is van. Válassz! De ülj át a másik asztalhoz, itt nem tálalok. Férj: — Miért nem? Anyós: — Nem az én asztalom! Az a kis asztal az enyém volt, én hoztam a házmég akkor történt, amikor ádáz küzdelem folyt ^ köztem és a fiam között. Péter már kiskorában mindent látott, mindent megfigyelt, csak éppen azt nem akarta észrevenni, hogy az édesanyja „irodalommal foglalkozik". Pedig mindent elkövettem, hogy imponáljak neki. Ha gyengeségeimet kellett lepleznem, oly óvatos voltam, mint egy nagytőkés. Emlékszem rá, hogy ifjabb éveimben, amikor gyűjtőívvel szedegettem össze lelkes olvasóimat — úgy dugdostam előle a gyűjtőívet, mintha dinamitot rejtegetnék a lakásban. Holott Péter abban az időben olvasni sem tudott, s így sejtelme sem volt róla, mily kínos olvasmány egy gyűjtőív. Később, mikor megtanult olvasni, hanyagul az asztalán felejtettem a folyóiratot, amelyben épp aznap jelent meg valami írásom. Bele sem nézett. Ilyenkor hanyagul újra ott felejtettem, s egészen könnyedén, mintegy véletlenül, ott nyitottam fel, ahol a nevem állt. Alig vártam már, hogy szerénykedhessek: nem olyan nagy dolog De sohasem került rá a sor, hogy szerénykedjek. Egyszer történt meg, hogy olvasás közben jóízűen felnevetett. — Egy sajtóhiba! — villant fel a szeme, s kuncogva felolvasta a sajtóhibát, hadd mulassak én is. Előfordult, hogy a kiadónál üldögéltem egész délelőtt. Javítani, húzni, változtatni kellett, a lektor szerint csupa lényegtelen dologról volt szó, de nekem mégis az volt az érzésem, hogy minden azon múlik, amit történetesen ki kell hagyni. Ragaszkodtam hozzá, megnőtt a szememben, mint minden, ami elmúlásra van ítélve. Nem tudom megcsinálni, gondoltam feldúlva, inkább fát vágok, vagy lemondok a könyv megjelenéséről, ami a favágásnál is nehezebb! S aztán, hogy, hogy nem, mégis elkészültem vele. Dél alatt hívtam fel a kiadót, amikor Péter hazajött az iskolából. Hadd hallja ő is. „hogyan tárgyalok a kiadómmal". Az ilyesmi mégiscsak. . . hm. Úgy intéztem a telefonbeszélgetést, hogy a gyerek érezze, milyen keresett, elfoglalt, népszerű, satöbbi vagyok. Világért sem mondtam volna, hogy rohanok aláírni a szerződést, erre várok hónapok óta. Ehelyett azt mondtam, hogy megpróbálok időt szakítani s majd felnézek, ho arra járok. (Tudtam, hogy már aznap délután arra járok.) Nem bocsátkoztam részletekbe, hadd lássa a gyerek, milyen nagyvonalú vagyok. Fölényes és szerény voltam, amilyennek a nagy és satöbbi írókat képzelik. Nem tudom, figyelt-e rám Péter, mindenesetre ott sürgölődött a készülék körül, s igyekezett a drótot a lábamra csavarni, ami úgy látszik, felért azzal az örömmel, hogy az édesanyja a kiadóval tárgyal. Amikor kamaszkorba került Péter, váratlan izgalmak zúdultak rám. Éppen azon törtem a fejemet, miképpen „adjam be neki", hogy olaszra fordítják a könyvemet, csak úgy mellesleg, miközben betöltőm a teát . . . De ő elémbe vágott. — Anyu, most olvasom Mikes leveleit. Ugye szépek? Hogyne . . . nagyon - mondtam lankadtan.- Neked melyik rész tetszik legjobban? Be kell vallanom, nem emlékeztem Mikes leveleire, ezért türelmetlenül rászóltam:- Ne piszmogj avval a vajas kenyérrel. (Most kell kirukkolni az olasz dologgal, mert minden pillanatban bajba sodorhatnak Mikes levelei.) Te, majd elfelejtettem ... — mondtam könnyedén, és a kiadóról azt állítottam, hogy a „legislegjobb", és általában elszórtam néhány leg-szócskát, hadd lássa a fiú, hogy jó helyre született. . .- És mennyit kapsz érte? — érdeklődött. Itt sajnos, nem használhattam semmiféle fokozást, ezért elfogott a türelmetlenség. - Szedd össze a holmidat, mindent szanaszéjjel hagysz. Büntetésből megkérdezte: - Mondd, Anyu, te olvastad Moliére Képzelt betegét?- Természetesen.- Hogy végződik az igazából? Mert egyszer láttam a színházban, és biztos nem úgy végződik, ahogy ott előadták. ,,E szavaknál meghalt Moliére" mondta a színész, és lement a függöny. Hát így nem írhatta meg. igaz?- Igaz.- No ugye. Hát hogyan írta? Kivert az izzadtság. Azt mégse mondhattam, hogy évek óta nem volt Moliére a kezemben. Tehát:- Nézz utána, fiam. Az ember maga néz utána olvasmányainak. Sokkal nagyobb öröm, ha egyedül jön rá az igazságra, (Ha_ nerT1 tudok valamit, mindig ilyen bölcs vagyok.) Mikor azt a történelmi színdarabot írtam, hetekig bújtam a könyvtárakat. (Egy csapásra két legyet ütök. ügyesen becsempészem a színdarab ügyet, és jó példával járok elől, ami a lankadatlan szorgalmat illeti.) U
