Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)

1959-05-15 / 10. szám

Л szaciatista kuttúca A TANÍTÓ ÉS A CSODA „Jestrabí“ ezt a nevet olvashatjuk a jilemnicei járás térképének egyik pontja mellett. S mellette a tengerszint feletti magasságot jelző 895 métert. Még nem is olyan régen, minden jel arra mutatott, hogy ez a pont csak­hamar eltűnik a térképről. Nyolcvan évvel ezelőtt ennek a községnek ezer lakója volt. Ma alig számlálnánk meg benne 136 lel­ket s annak is a legnagyobb része öreg ember. Miben rejlik a község elnéptelene­désének oka? Már sötét este volt, amikor a szocialista kultúra kongresszusát előkészítő kulturális csoport tagjaival Jestrabí községbe indul­tunk. Mikor Poniklé község határában le­tértünk az országúiról s több mint tíz per­cig kapaszkodtunk hegynek fel a hepe­hupás úton, mindnyájan meg voltunk győ­ződve róla, hogy rossz úton járunk. Hiszen itt, ezen az eldugott helyen már semmi sem lehet... Pedig ott mégis emberek él­nek. Azon az úton, melyen autónk több mint húsz percig zötyögött a község felé, Jestrabí lakói naponta járnak napi munká­juk elvégzése után. Az út lakásuktól mun­kahelyükig és vissza 14 kilométert tesz ki. Mert erre autóbusz nem jár s csak néhány fiatalnak van motorkerékpárja. Munkát ott­hon nem találnak, s a föld? Azt mondják, hogy a község határában fenyőtobozon kívül semmi sem terem meg. Ezért a köz­ség lakói kénytelenek a völgyben levő textil- és üveggyárban megkeresni kenye­rüket. Kényelmetlen élet ez, hiszen húsz év alatt- teljes 81 ezer kilo­métert tesznek meg csak munkába menet és vissza. Ezért ne csodálkozzunk azon, ha napjainkban, amikor az emberek élete fo­kozatosan mind kényelmesebbé és kelleme­sebbé válik, Jestrabí lakói sem hajlandóak fagyban, szélben és esőben hasonló kirán­dulásokat tenni. Más vidékre költözni! Jestrabí lakóinak nagy része ebben látta az egyedüli meg­oldást. S mégsem költöztek más városba... Ma már mindenki tudja, hogy Jestrabí nem tűnik el a térképről. A számok és té­nyek, melyeket itt feljegyeztünk, drámai küzdelemről beszélnek. 1945-ben alig maradt itt néhány ember. 87 könyv a község könyvtárában — ez volt a civilizáció egyetlen hírnöke. A házakban petróleumlámpák pislákoltak. Négy évvel később szólalt meg náluk először a rádió. Kaptak egy régi, telepes rádiót s hozzá egy felhúzható gramofont. Ekkor rendeztek először gyermekeik számá­ra műsoros délutánt. 1951-ben agregátot kapott a község: felgyulladtak a villany­lámpák, megszólalt a gramorádió és le­pergették életük első filmjét, egy néma­filmet. Az iskola termében összegyűlt a község apraja-nagyja. A gyermekek sza­valtak és énekeltek, az idősebbek beszél­gettek. Nem egy anyóka beszél ma arról, hogy nyolc évvel ezelőtt látott először fil­met. I 1955-ben, még az engedély kiadása előtt, bevezették a faluba a villanyt. Az egész falu kivonult vezetéket szerelni, vil­lanyoszlopokat emelni, hogy rajta keresztül bejusson hozzájuk a fény és a kultúra. Így is történt, Az új kultúrotthonban, melyet alig két évvel ezelőtt építettek, a reflek­torok fényében ott áll a színpad, a tele­víziós vevőgép előtt esténként ott szorong a falu népe, s a teremben hangosfilmet vetítenek. Ott van a gyönyörű orvosi ren­delő is, melyben az orvos minden héten fogadja a falu betegeit. Ez évben röntgen­­felvételt készítettek a falu minden lakójá­nak tüdejéről. Egy éven belül a falu min­den egyes lakója elvégzi az egészségügyi minimumot jelentő tanfolyamot. A folyosó másik oldalán van a könyvtár 1200 kötet könyvvel, a HNB irodahelyisége, valamint a tűzoltószertár. Minden szomba­ton filmet vetítenek, a műkedvelők színját­szó csoportja színielőadásokat rendez öre­gek és fiatalok számára, gyakran rendez­nek orvosi előadásokat vagy beszélgetése­ket idegen országokról és a vidék történe­téről. Ismert énekesek és zenészek vendég­szerepeinek a község színpadán s már megalakították a község zenekarát is. Sőt! Havonta egyszer saját újságot terveznek kiadni I Szóval Jestrabí községben olyan mozgal­mas lett az élet, hogy azt nem egy város is megirigyelhetné. De a legnagyobb probléma még így is megoldhatatlan maradt. Tudták jól, hogy amíg nincsen a községben munkalehető­ség, addig csupán kultúrával nem szün­tethetik meg a község fokozatos elnépte­lenedését. De hogyan teremtsenek munka­­lehetőséget?! Ügy gondolták, hogy házi­ipart létesítenek és fából emléktárgyakat, valamint játékokat fognak faragni. A Ro­­kytnicai TOFA gyár gépeket is ígért, ha sikerül megszerezniük erre az engedélyt. Az engedélyt megszerezték, de a gyár nem tartotta be az ígéretét. Mi lenne, ha műanyagokat dolgoznának fel? — vetődött fel az ötlet. Ez sem sike­rült. Nem volt megfelelő nagy helyiségük az ötlet megvalósítására. Tehát minden hiába . .. Ekkor egy újabb ötletük támadt: a kör­nyék gyönyörű, a levegő tiszta, jó sítere­pek vannak a környéken ... mi lenne, ha a községet turista központtá építenék ki? Hozzáláttak a község szépítéséhez. Meg­csinálták az utcai világítást, rendbehozták az utakat s padokat helyeztek el az utak mentén. Tavaly megkezdték a betonozott fürdőmedence építését is. Szóval kicsino­sították a községet s aztán meghívták a Belkereskedelmi Minisztérium képviselőjét. Az eredmény — már ez évben megkezdik az első, 150 ágyas szálloda építését, a nyáron sátortábort létesítenek a nyaralni vágyóknak s már folynak a tárgyalások újabb turistaberendezések létesítéséről. Szó­val — kiszámították, hogy egy éven belül megteremtik a lehetőséget nemcsak az ott élő 136 ember foglalkoztatására, de meg­élhetést teremtenek további 250 embernek is. Csoda? Akár annak is nevezhetnénk. De emberi erővel és kitartással létesített csodának. S csodára itt a hegyek között még ma is szükség van. Mert itt semmi sem megy könnyen. Például a mozival is elég sok probléma jár. Másutt a filmért csak ki kell menni az állomásra, vagy pedig az autóbuszmegállóhoz. Jestrabí községben nincsen sem állomás, sem pedig autóbusz­megálló. Itt a hátukon cipelik a filmet Po­­niklé-ból Jestíabí-ba. Minden filmmel 28 kilométert tesznek meg gyalog, mert az outóbuszjáratot még eddig nem sikerült kiharcolniok. De a kultúrházat a tervezett 400 000 korona helyett 80 000 koronáért építették fel. A többi költséget önkéntes munkával takarították meg. Ilyen kitartóak és szorgalmasak ott az emberek. Mikor a bürokratákkal folytatott harcaikról s arról beszéltek, hogyan jártak Liberectől Hradecen, Pardubicén át Prá­gáig és Kladnóig, míg végül sikerült meg­szerezniük a kultúrház felépítéséhez szük­séges traverzeket, az emberben önkénte­lenül is felvetődött a kérdés: mi vezeti és erősíti őket, hogy nem hátrálnak meg a megoldhatatlannak tetsző problémák és feladatok előtt sem? A felelet igen egy­szerű: a jobb élet utáni vágy. S ezen kí­vül még valaki. Jestrabí község minden lakója arra a kérdésre, ki a község jó szelleme, minden jó ötlet szülőatyja, a munkálatok szervezője s a haladás lelke: gondolkodás nélkül válaszolná: a tanítónk. Ekkor tudatosítottuk magunkban igazán, mit jelent a társadalom számára a tanító, ha munkáját nem állásnak, de hivatásá­nak tekinti. Jestrabí község tanítója tíz év­vel ezelőtt költözött ide. A felesége Párizs­ban született, de igazi otthonuknak Jestrabí községet vallják. Hiába akarják őt a fel­sőbb szervek, jutalmul a jó munkákért, igaz­gatónak kinevezni a harachovi nyolcéves iskolába. Nem megy el ebből a község­ből, ahol minden ember és minden ház a szívéhez nőtt. Frantisek Kubka író és érdemes művész, kultúrcsoportunk vezetője így búcsúzott a község lakóitól: Most, amikor saját sze­memmel győződtem meg arról, mire ké­pes egy község, ha a saját erejére tá­maszkodva nagy terveket tűz maga elé, hi­szem, hogy itt valamikor nagy turistaköz­pont alakul ki. S ha valamikor itt, ezen a helyen a szállodák sokasága fog emel­kedni, ne feledkezzetek el szobrot emelni a község,terén. A népért dolgozó, a népért élő tanító szobrát. LADISLAV DANES, a Csehszlovák Televízió prágai stúdiójának dolgozója.

Next

/
Oldalképek
Tartalom