Dolgozó Nő, 1959 (8. évfolyam, 1-24. szám)
1959-05-01 / 9. szám
КАТУI BABA DOKTORA odorék szegényebbek voltak a В templom egerénél is. Mert a templomok szürkecsuhós, szerencsétlen lakójának csak akad .Trrt;-— itt-ott valami 'lyuk, ahol a rémület idején meghúzza magát, de Bodoréknak ez sem jutott. A dohossággal tapétázott proletárlakáshoz nem tartozott pince. Igaz. hogy a Széles utcán kevés pincézett lakás volt. S a front közelgett . . . Bodorné - hiába volt anya — huszonhárom évének minden fiatalos semmibevevésével, „lesz, ami lesz!" jelszóval túltette magát ezen. Nem is szívesen hagyta volna el a lakást, különösen, hogy férjét, Bodor Imrét, bevonultatták. Úgy érezte, neki kell őriznie azt á vályoggal körülhatárolt parányi helyet, amelyet a sors kijelölt boldogságuk színhelyévé. Mert boldogok voltak . . . Nemcsak az egymásé levés kábult napjaiban, melyeknek szerelmes titkait ez a lakás rejtette el. Az igazi boldogság akkor következett, amikor megjött Julika . . . Julika . . . Julika . . . Ettől fogva ez helyettesített mindent . . . Már eltűnt szótárukból a „boldogság", a „szeretlek", az „örökké" s egyéb szerelmi szavak, ezt mind, mind helyettesítette ez a szó „Julika". . . Ha kacagott, kacagott vele a salétromos lakás, a papsajtos udvar, a poros Széles utca . . . Ha sírt, bánatbaborultak a fák, elhalkult a madárfütty s résztvevő könnyeket izzadtak az apró ablakszemek . . . Úgy látszott, hogy az alig négyesztendős Julikával itt vészelik át azt a szomorú időt, amíg távol lesz apuka ... És mi tagadás, kiesett egy-egy kósza könnycsepp Bodorné bogárszeméből, amikor nem tudott felelni a sürgető kérdésre: — Hányszor fogunk még aludni, amíg hazajön apuka? S aztán elkövetkezett a borzalmak napja .. . Bodorné már-már azt hitte, hogy csak aludni fognak . . . Mindig, örökké, örökre aludni . . . Este volt. . . Dérpalástos decemberi este. Julika nagyokat ásítva, de még ficánkolva tűrte a vetkőztetést. Amikor a kis cipők koppanva hulltak a padlóra, elbődültek a szirénák. Sírva, sikoltva, jajongva üvöltöttek a rémület szívdermesztő szimfóniáját. Bodorné megvonta a vállát. Nem volt újság számára a szirénabúgás. Hirtelen kialudt a villany ... S ezzel egyidejűleg irtózatos, agyat hasitó dördülés rázta meg a világot. A két puha gyermekkar félőn, ölelve kulcsolódott a rémült anya nyaka köré. Újabb és újabb fülrepesztő dördülések rázták, tépték a várost... És minden dördülésre fájdalmasan, együttérzően megrázkódott a csöpp proletárlakás ... Az ablakszemek csörömpölő zsivajjal hulltak a padlóra s a téli szél elnémult az emberi vihar láttán . . Bodorné zokogva gyűrte maga alá Julikét . . . Csak őt féltette, csak rá vigyázott, saját testével takarta be óvón. Aztán csend lett... Remegő, rémült csupacsönd A konyhában töltött álmatlan éj után Bodorné menekülni akart a gyenge házikóból. Végigjárta a pincés házakat... Kért, könyörgött, rimánkodott... De sem a basaparaszt Tóth, sem a puffadthasú Dárdás kocsmáros, sem a többi pincetulajdonos nem könyörült meg rajtuk. Dél volt, amikor reményvesztetten hazatértek ... Az asszony zokogva roskadt az asztal mellé. De Julika odabújt hozzá és úgy vigasztalta: — Tudod anyu, jobb, hogy itthon leszünk. Ha apu hazajön, hoí találna meg . . . Maradjunk csak itthon . S így itthon maradtak .. A kis lakás velük rémült a front irtózatos hetei alatt. Hajszálon függött az életük, de azt a hajszálat valahol messze, egy férfi hazasiró vágya tartotta épségben. Egy reggel tiszta ruhát keresett Bodorné a szekrényben, s Julika ott lóbatlankodott mellette a szobában. Ekkor fedezték fel Katyi babát A harcok golyófüttyös izgalmaiban Julika meg is feledkezett kedvencéről. Nem volt pompás alvó-síró porcelánbaba, csak fűrészporral tömött rongytestű gyermeköröm. Boldog izgalommal szorította magához a megtalált babát, s csak a meleg konyhában vette észre, hogy .mi történt vele . . . — Anyu . .. nézd . , . anyu . . . megsebesült Katyi baba . . . 14 A csöpp kis szái pityergésre görbült. Fájdalomtól tépett kis szíve szemébe csalta a bánat gyöngyszemeit. S akkor. . . abban a pillanatban . . . A konyhaajtó kitárult... S az ajtóban megjelent egy kucsmás, idegen katona. Bodorné rémülten, óvón ölelte magához Julikát ... S a katona - fiatal, rózsás arcú gyerekember — megszólalt: — German . .. jeszt? . . . Julika a csöppségek bátorságával feléje nyújtotta számonkérőn a Babát: — Nézd, katona bácsi . . . Katyi baba . . . Ki csinálto ezt Katyi babával? A fiatal szovjet katona elmosolyodott. Látta a Katyi baba sebesült karjából kihulló fűrészport. Talán kishúga, vagy egy hajdan volt játékos délután kispajtásnője jutott eszébe. A géppisztolyt a hátára lendítette . . . Odaguggolt Julika elé. — Doktor . . . doktor. . . mosolygott magára mutatva. Zsebkendőből hasít csíkot. . . Szakavatottan, ahogy a katonaságnál tanulták, bepólyázza a sebesült kart . . . Szemében játékos tűz lobog . . . Julika már ott kuporog mellette . . . Tetszik neki az új játék ezzel a nagy idegen katona bácsival . . . Már magyaráz is neki, a katona felel . .. Igaz, hogy egyik sem érti a másik szavát, de a játék jó . . . A könny még ott csillog a maszatos arcocskán, de a szemek már nevetnek Ni csak, a katona bácsi még sebtapaszt is szed elő s akkurátosan leragasztja a sebet. Katyi babának már rendben van a karja . . . Julika már ki is fordítja a kockákat egy dobozból. Ketten ügyes ágyat rögtönöznek s a sebesült már ott szendereg, mint Julika, mikor kanyarója volt. A katona, aki két tűz között újra kisfiú lett, önfeledten tapsolt örömében . . . S Julika?... Julika jutalmat oszt... A legnagyobb jutalmat, amit egy csöppség adhat . . . ölelésre tárja ki puha, kicsi, meleg karját . . . A katonának a mosolyon keresztül egy könnycsepp is tolakodik a szemébe ... Ki tudja, kinek szól ... Ki tudja, kinek ott messze a Szovjetunióban S már megy is .. . Döngő, biztos léptekkel.. . A géppisztolyt már újra a kezében szorongatja . . . Lövésre készen ZSÍROS ISTVÁN
