Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-15 / 2. szám
Mielőtt Matyko viselt dolgairól szólanák, közlöm hivatalos adatait: Született három évvel ezelőtt, születése pillanatában négy és negyed kilót nyomott, hosszú fekete bubifrizurával jött a világra, és aki pólyában látta, lánynak vélhette. Ilyenkor büszke papája szó nélkül bontogatni kezdte a pólyát bebizonyítva, hogy ez is rá hasonlít. Azért ez is, mert Matyko az ötödik gyerek. Azóta csodálatos módon megszőkült, fekete szemei búzakék színt kaptak és akkorák, mint egy nagy dió. Okos, akár egy egyetemi tanár, kedves ős szelíd, mint az őzike, zenei érzéke minden alkalommal megdöbbent, szerintem a rock end rollt is ő találta fel, csak titkolja. No és a fantáziája . . . Tudom, Önök azt gondolják, hogy túlzott gyerekbolond vagyok és eltompult bennem minden kritikai realizmus. Bebizonyítom elfogulatlan tárgyilagosságomat. Matykot természetesen mindenki szereti, mert jó, mert kedves, mert olyanokat kérdez, hogy el kell fordulni, nehogy éles megfigyelőképességével rájöjjön, hogy az ember önkéntelenül elneveti magát, vagy könnyes lesz a szeme ennyi ártatlanság láttára. Szállóigévé vált mondásait nem is akarom itt ismételni, nehogy mamák és nagymamák leveleit kapjam garmadával, hogy: Ne higgye kérem, hogy csak a Matykó tud ilyeneket, mert az én fiacskám ezt mondta, az én unokám meg azt mondta . . . szóval Matyko most olyasmit csinált, ami szerintem egyedülálló a világtörténelemben és ezt akarom Önöknek demonstrálni. Matyko néha rossz is szokott lenni, anélkül nem is szeretném, mert nem volna igazi gyerek. Teszem fel nem akar reggel öltözködni. Ruhába bújtatni rendszerint nagyobb testvérei kötelessége, mit ezek nem mindig tesznek szívesen. Matyko nem akarja felvenni régi kabátkáját, mert tegnap új szvettert hozott haza mamája. Sírni kezd. Egy ideig soron levő öltöztetöje magyarázza neki, hogy azt csak sétára veheti fel. Matyko ezt nem akceptálja, mire mamája bejön és így szól: — Ha sírsz, elhívom Jozsinkót és neki adom az új szvettert! Vagy: Matyko nem akarja megenni a spenótot. — Nem tesz semmit — szól édesanyja — majd Józsinké megeszi, de akkor ő kapja a csokoládét is. Vagy: Matyko nem akar tíélután lefeküdni. — No jó, akkor menj ki a szobából és Jozsinkó fekszik mellém a díványra — szól a mama. Jozsinkó jó, Jozsinkó nem ellenkezik, Jozsinkó mindig kéznél van. De ki-is ez a Jozsinkó? Ezt Matyko nem kérdezi, mint mondottam, nagy a fantáziája. Jozsinkó létezik, Jozsinko bekerült a családba. Hogy spenót után ő kapja a csokoládét, hogy az övé lesz a szerecsenbaba, hogy Jozskóért telefonálnak, ha Matyko fűrészeli a sámli lábát — az még hagyján, de hogy Jozsinko fog a mama mellé feküdni, hasonlíthatatlanul meleg karjával Jozsinkót öleli át — nem, ezt aztán végképp nem lehet kibírni. Matyko szája legörbül, nem sír, csak férfiasán nyeli befelé könnyeit, kis arca kipirul, és reszkető hangon csak ennyit mond: — Anyuka, ne hívd el Jozsinkót, engem szeress. Aznap nincs többé szükség Józsinkéra. Igen ám, csakhogy Jozsinko mindig itt kísért. Hát akármit csinál az ember, Jozsinko minden pillanatban itt lehet? Matyko megint nem akar enni. A mama rögtön kész a felelettel. Menj el, nekem ilyen gyerek nem kell, majd eljön Jozsinko és az megeszi — és ráüt kis hátsórószére.-— Ne hívd el Jozsinkót — szól Matyko komolyan, — majd én beküldőm. Összenózünk. Vége a módszernek, Matyko rájött a trükkre. . s Matyko a konyhaajtó felé tart, onnan mégegyszer Г visszanéz, mint aki örökre elhagyja hazáját, hová nincs J—* többé visszatérés. Az ajtót be sem csukja maga után. Nagyon vissza kell tartanom magam, hogy utána ne rohanjak és meg ne mondjam neki, hogy a Jozsinko egy rossz kölyök ő hozzá képest, hogy én nem bírom elviselni, ha egy gyerek szomorú, hogy bocsásson meg . . . meg ilyeneket. Ekkor Matyko megszólal az előszobában: — Menj innen Matyko, te rossz vagy, nekünk nem kellesz. Gyere Jozsinko, van. jó spenót, ugye te megeszpd? — majd elváltoztatott hangon folytatja: —- Igen, én megeszem, azért vagyok ilyen erős. — No gyere, mert a Matyko most elmegy, mert nem szereti a mamája — hallatszik újra Matyko természetes hangja. Aztán kinyílik az előszoba ajtaja és újra becsukódik. Megkövültén hallgatom a párbeszédet. Egy pillanatra csend van. Most bemegy Matyko ,a kisszobába, valamit motoszkál, közben folytatja a beszélgetést, de ezt már nem lehet megérteni. A pillanatok lassan múlnak. Mit csinál ez a gyerek? Nem kell soká várni. Megjelenik egy neki nagy kabátban, fején bátyja füles télisapkája, kezében egy kis kosárral. Kopog az ajtón és azt kéi'di: ' — Szabad? —; Szabad — mondjuk komolyan. — Én vagyok a Jozsinko, azt a rossz Matykot elküldtem, nem is akarom látni — mondja arcára fagyott mosollyal, mint aki még nem tudja, megleszünk-e elégedve evvel a cserével. — Nini itt a Jozsinko — mondom örömmel —, no gyere kis fiam, van jó spenót, ugye te megeszed? — Én szeretem a spenótot — mondja bámulatos önuralommal, és kikanalazza a zöld pépet az utolsó cseppig. — ügye jó volt. — kérdem félve, mert úgy látom, hogy a spenót mindjárt újra ott lesz a tányéron. — Jó, — mondja az ál Jozsinko mosolyogva, és nincs többé rossz Matyko, hanem csak egy jó idegen emberke. Így megy ez nap mint nap. Reggel mindig a Matyko kezdi el a napot, aztán rosszalkodni kezd, majd hirtelen felkapja magát, kimegy és vissza már mint Jozsinko jön, a finom, a szótfogadó. Egy szép napon azonban Jozsinko sem akar kezet mosni. — Ejnye Jozsinko, hiszen így csak a Matyko viselkedik — szól édesanyja, — mi van veled Jozsko ? Az ál Jozsko fürgén kiszalad és ott megkezdődik a párbeszéd: — Most nekem el kell kicsit menni, menj csak Matyko a mamádhoz. Az ál Jozsko megunt jónak lenni, és beküldi maga helyett vetélytársát. Soha nem téveszti el szerepét. Míg egy alkalommal Józsinkéban is felébred az ördög és összetör egy tányért. Édesanyja összecsapja kezét: — Jozsinko, már te is olyan lettél, mint Matyko? Én most megverlek! És ekkor a gyermek tágra nyitja két nagy szemét, kételkedve néz a felnőttekre. Jobbra-balra. Színes fantáziájában elrendezte a kettős játékot, a Matyko elmegy, a Jozsinko bejön . . . minden olyan jól klappolt. És most ösztönszerűleg ’megérezte, hogy a megváltoztatott külsővel nem lehet egy testet kettéválasztani, és mindent megszégyenítő logikával megszólalt: — Ha Jozsinkót megvered, nem fog az a Matykónak fájni?' Hát ilyen gyerek a Matyko. 14 Simko Margit
