Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-01-15 / 2. szám

~~m Martin Andanen Hexö Ж Az erdő mély álomba merülten fekszik a dombok felett, fehéren és idomtalanul, babos hótakaróba burkolva. Néhol ma­darak pihentek meg a gallyakon, lerázták róluk a havat, s a kopár, fekete ágak most ridegen bámulnak maguk elé. Hó borítja a sík pusztaságot, a tátongó szakadéko­kat, a kopár sziklafalak oldala is csupa hó. A karcsú borókák meggömyednek a rájuk boruló fehér kristályok súlya alatt. Hóleplük enyhe hűvösségében las­san érlelődnek a kökénybokrok bogyói. A hatalmas kőbánya előtt magasan fekszik a hó. A munkásoknak el kell lapá­­tolniok a súlyos hótömeget, hogy a szik­lákat megközelíthessék. A fenyők ágait hosszú jégcsapok díszítik. A bozótok mentén, a rétek fölött, ahol fiúk korcsolyáznak, a tágas mezőkön le egészen a félmérföldnyire fekvő jégzajlá­­sos tengerig mindenütt vastagon fekszik a hó. És a nap oly szelíden, bágyadtan, erőtlenül fénylik a fehérség fölött, mint vén anyóka mosolya. Lenn a tengerparton apró falu nyújtó­zik. Létezését a szikláknak köszönheti és a bogárhátú kis házak ablak-szemei ébe­ren fordulnak a kőbánya felé, ahol a csa­ládfenntartók dolgoznak. A talaj rossz, köves. De még a kövek is kenyérré válnak és hétröl-hétre megadják az életrevalót. Többet soha, néha kevesebbet. De rend­szerint futja. A háztetők vörösen izzanak a fehér havon. Vörös és fehér, — mintha a sze­génység tiszteletére zászlódíszbe öltözött volna az egész falu. Távol nyugaton most áldozik le a nap. a fehér vidék fölött könnyű, rózsaszín pára lebeg. A kis község minden kémé­nyéből füst — kék füst száll nyílegyene­sen a levegőbe, mintha a szeszélyes iste­nek kegyesen elfogadták volna a szegény emberek szegényes áldozati ajándékait. Sistereg a trágya, sárgult fű, moszat, fellobban a szombati tűz, vidáman és készségesen pattog, lobog, hogy elkészítse mindazt, amit a családfenntartó haza­térőben vásárolni fog. A gyereknép bol­dog várakozásban bámészkodik, a tfiz be­világítja a nagy szemeket, fénylő orrocs­kákat. Az anyák nyugtalanul nézeget­nek ki a konyhaablakon. Esteledik; a ha­zatérőknek már úton kellene lenniük! 1897 - idill A kanyargó országút cikcakkos vonala jóformán a kőbányáig szabad szemmel követhető. Hol marad a lassan hullámzó sereg? Ebben az időben máskor már kö­zelednek hazafelé. Csak nem tértek be valahová útközben? Irgalmas egek! Csak azt nem! Némelyik asszony a kezét tördeli vagy szitkozódik a hirtelen rászakadt gondban, néhol egy gyerek felsír az éhségtől, — messzehangzó sírással. A munkások jól látták a lenyugvó na­pot és látták a házikókból felszálló füstöt is. Mindent rendbeszedtek, a szerszámai­kat félretették. Most csoportokba verőd­ve álldogálnak és várják kenyéradó gaz­dájukat. A kastély a domb lábánál fek­szik, onnan kell jönnie. Az ördögbe is, nem kaphat ja meg az ember idejében azt a pár keservesen megkeresett garast ?! Csak nem utazott el megint, mint a múlt szombaton! . йЯЬ^, A gazda nagy kutyája kíséretében vég­re megjelenik. Bőrzacskót tart a kezében, ma úgy látszik megkapják a pénzüket. Jó félóra alatt haza is érhetnek a het ibér­rel: az út lefelé halad, és ha nyolc korona csörög a nadrágzsebben, könnyű lábbal szalad az ember. Kenyéradójuk szemlét, tart a heti mun­ka fölött. Számolnak: burkolat kövek, apró kavics, lépcsőkövek. A nagyúr ki­szidja őket egy halom apró kavics miatt, nem szórták szét egyenletesen a földön, így a mérték nem lehet becsületes. A svéd Anders lehajtott fővel tűri a szidalmakat; reméli, hogy ily módon kár nélkül meg­ússza szerencsétlen mesterkedését. A kő­bányatulajdonosnak most jogában állna a tisztességes, becsületes ölmérték helyett szemmértéket alkalmazni. Elgondolkozva nézegeti a svédet. —- Legyen, ez egyszer elfogadom. Nem megyek tönkre azon a pár garason, ami­vel meg tudsz csalni engem, Anders, — jegyzi meg jóindulatúan. Kioldja a pén­zeszacskó száját. Ebben a pillanatban csengettyűszó hangzik fel a domb felől. Egy szán robog gyors iramban a kastélyból vezető úton. Elegáns bundába öltözött jókedvű fiatal­ember ugrik ki belőle. A kőbányatulajdo­nos fia. — Nem jönnél velem a városba, apám ? — kérdi vidáman. — Nagy kártyacsata lesz ma a kaszinóban. — Nincs pénzem, — feleli az öreg. A fiú csizmája orrával a bőrzacskó felé int, de az apa megcsóválja fejét és sorjá­ban szemügyre veszi a munkásait. — Bolond beszéd, öregem! A munká­sok nyugodtan, várhatnak hétfőig is! — veti oda hetykén a fiú. — Ma este bőven kereshetünk: a mészárosmester már kissé kapatos és ezenfelül új játéktársunk is akadt — egy nagykereskedő. A múltkori vereséged ki kell köszörülni minden áron. A kőbányatulajdonos tétovázik. Az­után mégis belenyúl a zacskóba, hogy az első munkás bérét kifizesse. Érzi a rásze­­geződö pillantásokat, elkapja egy szem­pár ellenséges villanását. Elkomorodik, az arca most kemény és barátságtalan. — Hétfőig várunk a kifizetéssel, embe­rek, — mondja kurtán. Beszáll a szánba a fia mellé és csenge­­tyűszóval elrobog. A csoport a kanyargó országút mentén hosszú sorokban hullámzik a tengerparti házacskák felé. A házakban már kigyúl­­tak a lámpák. Fáradtan, gömyedten bak­tat a szótlan sereg ... A járás lényegében folytonos esés — a munkásmenet ennek a tételnek szomorú illusztrációja. Szán közeledik a munkások háta mö­gött. Még be sem érte a csoportot, az em­berek lekapják fejükről a sapkát, érzéket­lenül és nehézkesen — felismerik urukat a kutyáról. A szán elrobog a szürke, hajlott tarkók sorfala mellett. Az emberek lassan fel­­egyenesednek. Sapkájukat a fejükbe nyomják ás fáradt, fásult pillantással néz­nek a szán után. Csak a sorelső nem moz­dul. nem is nyúl a sapkája felé. — Kötekedő fráter, — mondja a kő­­bányatulajdonos. — Azokhoz a szocialis­tákhoz tartozik, akikből oly sok van oda­át. De kiadom az útját — csak ne legyen többé szükségünk rá. A fiú az ostor után nyúl, vidáman meg­­suhintja a munkás feje fölött és az ostor­zsinórral lesodorja a szürke sapkát, amely az útszéli árokba gurul. Fordította: Havas Márta

Next

/
Oldalképek
Tartalom