Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-09-10 / 17. szám
jfáftft jfóic<ú tmífhúhafkC Alacsony házikó magas kéményén fészkelt Kelep Karcsi, a gólya. Egy verőfényes őszi reggelen békésen tollászkodott о háztetőn, arfiikor odaröppent hozzá kerekerdei ismerőse, a szószátyár tarka szarka, s eképpen locsogott-fecsegett: — Jó reggelt, jó reggelt, kedves Kelep Karcsi! Hogy s mint érzed magad? Mit szólsz hozzá, kérlek szépen, megint beköszöntött az ősz. Nem mondom, még süt a napocska, érik a finom szőlő is, de hajnalonként már hűvös szelek fújdogálnak és... — És téged mi szél hozott? - vágott közbe Kelep Karcsi, mert unta a sok beszédet. — Nem a szél hozott, hanem nyakigláb Gólya Gergely bátyád küldött, fontos üzenettel, — folytatta a tarka szarka. — így szólt hozzám Gólya Gergely: „Kedves szarka komám, légy szíves keresd fel Kelep Karcsit és add át neki üzenetemet. Akárkire nem biznám a dolgot, de tudom, hogy te szerfelett ügyes' és okos vagy." Szó szerint Így mondta Gólya Gergely és én mindjárt el is jöttem hozzád a hírrel . . . — Dehát miféle hírrel? — türelmetlenkedett Kelep Karcsi. — Ejnye, hát nem hagysz szóhoz jutni! — csörgött sértődötten a szarka. - Ha mindig beleszólsz, nem tudom elmondani a dolgot, pedig ugyancsak fontos és sürgős. Amint már említettem, itt az ősz, legfőbb ideje, hogy ti gólyák útrakeljetek melegebb tájak felé. Nyakigláb Gergely bátyád azt üzeni, hogy a falubeli gólyanépség holnap hajnalban útrakészen gyülekezik a Selyemréten. Téged is odavárnak. — Valamicskével rövidebben is elmondhattad volna, - szólt panaszosan Kelep Karcsi. — Mindenesetre köszönöm a hírt, idejében ott leszek. De bizony úgy esett a dolog, hogy másnap hajnalban Kelep Karcsi nem volt ott a selyemréti gyülekezőhelyen. Egymás után érkeztek a falubeli gólyacsaládok az alvégről és a felvégről, még a locsogó tarka szarka is eljött, hogy búcsút mondjon a hosszúlábú vándoroknak, csak Kelep Karcsi nem ielentkezett. — Biztosan elaludt, — csóválta a fejét Gólya Gergely. — Mi meg itt útrakészen várjuk seregestül . .. — Ti csak induljatok el nyugodtan, — tanácsolta a tarka szarka. — Én meg majd felkeltem azt az álomszuszék Kelep Karcsit és útónotok küldöm sereghajtónak. Jó lesz? A gólyák megfogadták a tanácsot és felkerekedtek. A tarka szarka pedig szerencsés utat kivánt nekik, azután sietett Kelep Karcsihoz. A kéményre rakott fészek üres volt. Kelep Karcsi lekókadt fejjel, féllábon ácsorgóit az udvar közepén, egy öreg diófa alatt.- Hát te csak szunyókálsz itt? - lármázott a szarka, amikor meglátta. — Azt hiszed, napestig vár rád az egész gólyasereg? Tévedsz, barátom, mert már útrakeltek és azóta a hetedik határban járnak. Siess, siess, talán még utoléred őket! No, miért nem mozdulsz?- Nem tudok, — sóhajtott búsan Kelep Karcsi. - Nagy baj történt. Az esti sötétségben véletlenül nekiröpültem a diófának és eltörött a szárnyam. A pergő nyelvű tarka szarkának ezegyszer torkán akadt a szó a szánalomtól. Csak nagysokára kérdezte: Szegény Kelep, mi lesz veled?- Itt rekedek, itt telelek, megdermedek, nyögte Kelep Karcsi. — Ó, dehogy, ne félj semmit! — vigasztalta most mór szapora szóval a szarka. — Meglátod, hamar meggyógyul a szárnyad és elmégy a fecskékkel a tieid után. Vagy ha nem a fecskékkel, akkor maid a gerlékkel, a kakukkokkal, vagy a seregélyekkel. Addig is minden nap meglátogatlak és elbeszélgetünk erröl-arról, hadd teljék az idő. Sajnállak, Kelep Karcsi, bárcsak többet tehetnék érted . . . A házbeli gyerekek - Lili és Lali — ugyancsak sajnálták a törött szárnyú gólyát, igyekeztek könnyíteni a baján. Ellátták ennivalóval, friss vízzel, szalmát szórtak a diófa aló, hogy kényelmesebben pihenjen. Esténként még be is takargatták, nehogy megfázzék. Mert bizony egyre hűvösebbek lettek az őszi éjszakák, egyre rövidebbek a nappalok, szegény Kelep Karcsi pedig egyre bánatosabb. Hát hogyne, amikor gólyatestvérei után a fecskék is útrakeltek, melegebb táiakra költöztek a gerlék, a kakukkok, sőt már a vízimadarak elkésett csoportjai is - és ő nem tarthatott velük! Egy nap százszor is megpróbált felrepülni, de mindannyiszor szárnyaszegetten visszazuhant a földre. A hűséges tarka szarka egész nap ott locsogott, ugrabugrált mellette, hogy felvidítsa. Kelep Karcsi azonban csak szótlanul, komoran bámulta a felhős őszi eget. A gyerekek is elszorult szívvel nézték a beteg gólya sikertelen szárnypróbálgatásait és erősen törték a fejüket, hogyan segíthetnének rajta. Egyszer aztán megtalálták a módját. A dolog úgy történt, hogy édesapjuk a városból jövet két óriási léggömböt hozott ajándékba: pirosat Lilinek, kéket Lalinak. Lali mindjárt a szobában szabadon engedte a kék léggömböt s az — huss! — felrepült a mennyezetig. — Ó, ha a mi szegény gólyánk így tudna repülni! — nézett Lili a léggömb után, majd hirtelen felcsillant a szeme s így kiáltott fel: — Jaj, Lalikám, mi jutott eszembe! Gyere gyorsan, hozd a léggömböket . . . Kelep Karcsi repülni fog! Lili lelkendezve kifutott az udvarra, Lali meg útánaszaladt a két léggömbbel. Tüs18 tént megértette, mire gondol a testvérkéje. Mindketten letérdeltek a beteg gólya mellé s erősen a szárnyai alá kötötték a piros és kék léggömb zsinóriát. Nem telt bele egy perc és Kelep Karcsi már repült is. Persze, nem a saját szárnyán,-hanem a léggömbök utasaként.- Szerencsés utat! *— kiáltották a gyerekek és büszkén, boldogan integettek utána, mig csak el nem tűnt a szemük elől. Cseppet sem sainálták a léggömböket. Édesapjuk sem haragudott, amikor megtudta, hogyan eresztették szélnek a vásárfiát^-Még meg is dicsérte őket jószívűségükéit,л Ámde lássuk, mi történt a léggcjm^^WM2' sóval, Kelep Karcsival! Bizony, kalandos útja volt! Eleinte pompásan ment minden: a léggömbök egyre magasabbra, egyre messzebbre szálltak vele a szélben, csak éppen kormányoznia kellett röptűket. Kelep Karcsi hálás szívvel gondolt a kedves jó Lilire és Lalira, még énekelgetett is széles jókedvében: „Kelep-kelep, útrakelek, — őszi szelek repítenek, — jaj!" Ez a „jaj" nem tartozott a nótához, ezt csak ijedtében mondta Kelep Karcsi. Ugyanis a piros léggömb váratlanul elpukkadt, a kék pedig egymagában nem bírta el a mi gólyánkat. Kelep Karcsi a levegőben bukdácsolva zuhant egyre lejjebb és - szerencséjére — ráesett egy alatta szálló repülőgép széles, ezüstös szárnyára.- Hót te az égből pottyantál, kiskomám? - dörögte a gépmadár barátságosan. — No. csak helyezkedj el szépen a szárnyamon, szívesen magammal viszlek. Nézd csak, most éppen a tenger felett járunk.-.. Ne hajolj ki annyira, hallod-e! A figyelmeztetés elkésett, r.elep Karcsi addig-addig nézte a tengert, amíg beleszédült, belebukfencezett a végtelen nagy vízbe. Megint csak szerencsével pottyant! Lali kék léggömbjében még volt annyi levegő, hogy Kelep Karcsit a víz színén tartsa. Később aztán egy hajóról észrevették a hullámokon hányódó gólyát és kimentették. A hajó éppen a meleg Afrikába tartott, s egy szép napon Kelep Karcsi immár gyó-< gyűlt szárnnyal partra szállt azon a vidéken, ahol gólyatestvérei teleltek. Volt is nagy öröm, amikor váratlanul közéjük toppant! Gólya Gergely és a többi nyakigláb rokon alig győzte hallgatni Kelep Karcsi útikalandjait.- Ugye, Kelep, jó itt a napfényes Afrikában? - kérdezte később Gólya Gergely, amikor együtt halászgattak a langyos vizű tócsagokban.- Jó, - bólintott Kelep Karcsi. — Hanem azért csak legjobb otthon. Utolsóként érkeztem ide és elsőnek megyek haza, amikor kitavaszodik. Vár a fészek a kémény tetején és vár rám Liliké, Lalika, meg a tarka szarka. Ilyen drága, jó barátokat biztosan nem lelek sem Afrikában, sem másutt a kerek világon!- Különös madár vagy te, Kelep Karcsi, - dünnyögte Gólya Gergely. — Mindig másképpen utazol, mint mi többiek. Afrikába léggömb, repülőgép és hajó hozott, hazafelé pedig a Szíved visz majd. S a nyakigláb Gólya Gergely ezen úgy eltűnődött, hogy még a csőrében ficánkoló ezüstös halacskát is szabadon engedte. V. V.
