Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-01-15 / 2. szám
TffiHähyäjuhk cj^emtrfünk igazmondaáta ■ЛиШ-t а шЛШЛ IfyÚAáty mwló/wiM Közös felelősség! Nekünk, édesanyáknak, még mindig nagy gondot okoz a gyermeknevelés terén a férjek, vagyis az édesapák túlnyomó többségének részvétlensége. Egyik leghőbb vágyunk, hogy az apák ezen a téren mutassák meg végre, hogy nekik is szívügyük a gyermek testi-lelki fejlődése. Több megértést kérünk azoktól az apáktól, akik még mindig azzal intézik el a gyermeknevelést, hogy: „az isten a férfit kenyérkeresetre, az asszonyt gyermeknevelésre teremtette/“ Ha mi, asszonyok, lehetünk kenyérkeresők is, akkor a férjek, apák is több „türelemmel“ legyenek a gyermekekkel szemben. Akadnak még ma is szép számmal olyan apák, akik ugyan megkeresik a család testi fenntartásához szükséges pénzt, de ha azt kérdezik, hogy hányadikos a fiad vagy lányod, akkor csak egy kis gondolkodás után tudnak felelni. Különösen falun még mindig csak mi anyák ellenőrizhetjük a gyermekek tanulását? Miért nem lelkiismeretesek ezen a téren az apák is? Hiszen tudjuk azt. hogy nekünk sokkal többet kell foglalkoznunk a gyermekekkel, mint a férfiaknak, de — ezt nagy betűvel írnám be minden apa napirendjébe: Édesapák! Lássátok be végre, hogy szükségünk van Rátok a nevelésnél! Kell. hogy legyen egy kis időtök és türelmetek a gyermekek részére is! Kevesebb problémánk lesz, ha mellettünk álltok a nevelés nehéz munkájában és pedig a gyermekek egész kicsi korától. Ha együtt fogjuk nevelni gyermekeinket szeretettel és megértéssel, akkor majd ritkábban fordul majd elő, hogy az esetleges hibákat csak későn vesszük észre. A várkonyi nőbizottság nevében: Bekő Pálné. „Aki hazudik, az lop is!” Ez a mondás bizonyítja a legjobban, milyen nagy jellembeli hibája az embernek a hazudozás. Igazmondásra már legkisebb kortól kezdve kell nevelni a gyereket. A kisgyermek gyakran nem mond igazat. Néha huncutságból teszi, de sokszor élénk fantáziája készteti hazudozásra. Ellentmondásokba keveredik, elpirul, de rendszerint a gyermek szeme is elárulja, hogy hazudik. Bármilyen kedvesnek is látszik a gyermek füllentése, a szülőnek soha sem szabad elsiklania efölött. Magyarázzuk meg, hogy hazudni igen csúnya dolog, de ha a gyermeket ismételten hazugságon érjük, ezért már büntetés jár. Ha következetesen így cselekszünk, a gyermek érezni fogja, hogy hazudni tilos. Nagy baj, ha a gyermek még iskolás korában is hazudik. Ezt bizony már egész komolyan kell venni. A szülő tartsa a gyereket szigorú ellenőrzés alatt. Minden eszközzel harcoljon, hogy gyermekéből igazmondó, megbízható, becsületes ember váljék. A hazug gyermek szülei forduljanak bizalommal a tanítóhoz, ha emiek segítsége sem vezet eredményre, akkor forduljanak pszihológushoz, aki ismeri az ilyen kóros esetek gyógyításának a módját. Amennyiben a szülőnek vidéken nincsen kivel a dolgot megtanácskozni, okvetlenül vigye gyermekét városi intézetbe, amíg még nem késő. Az igazmondásra való nevelésben biztosan szép eredményt lehet elérni a jó példaadással. Sok minden történik a fiatalság körében, így7 példában nincsen hiány, csak igyekezni kell helyes megvilágításban a gyermek szeme elé vinni. Elrettentő példának a rosszat, és mint követni valót a jót. A hazugságra hajlamos gyermek szülei maguk is nagyon ügyeljenek arra, hogy mindig igazat mondjanak, mert a gyermek nem veheti kómolyan az olyan szülő oktatását, nevelését, aki maga is hazudik. M. St. A búcsúnak is megvannak a maga illemszabályai. A nyaralóhelyen összebarátkoztunk valakivel, gyakran voltunk együtt. Egy napon nem találjuk az üdülőben, már elutazott. Udvariatlan ember volt. Nem tartotta érdemesnek, hogy elköszönjön, hiszen úgysem találkozunk többé. Pedig mindig érdemes szépen elbúcsúzni, hogy jó emléket hagyjunk magunk után. Most a Virág családtól veszünk búcsút. Megszerettük őket, miközben az életüket figyeltük. Megértettük Virág Márta törekvését, aki szebbé akarja maga körül varázsolni az életet, és ehhez a jó modort is szükségesnek tartja. Egyetértünk vele abban, hogy a jó neveltsóg nem polgári csökevény, nem akarjuk kivetni az életünkből, éppen ellenkezőleg, mindenkivel el akarjuk sajátíttatni. Az „illemszabályoktól” nem kell félnünk, mert nem is olyan bonyolultak, ha megvan bennünk a helyes alap: embertársaink iránti tapintat és szeretet. Virágék még gyakran eszünkbe jutnak majd, ha jómodorú vagy a kellemes modorra őszintén törekvő emberekkel találkozunk. Képzeljük csak el, milyen jó is volna! A munkahelyünkön mindenki mosolyogva fogad, senki sem türelmetlen, még a hibáinkra is nyíltsággal, tiszta jóakarattal figyelmeztetnek. Az üzletben az elárusító kedves, figyelmes, nem közömbös BÚCSÚ neki, vásárolunk-e, és örömünk lesz-e a megvett áruból. A hivatalnokot is őszintén érdekli ügyes-bajos dolgunk, a világért sem érezteti, hogy terhére volnánk. Az utcán véletlenségből meglök valaki, de kénytelenek vagyunk kedvesen rámosolyogni. olyan szépen kér bocsánatot. Utazásnál az az érzésünk, hogy a vonat fülkéje nem idegenekkel, hanem kedves ismerősökkel van tele, mindenki figyelmes irántunk, és mindenki hajlandó segíteni, ha szükség van rá. Szól a telefon, a vonal másik végéről nem förmednek ránk, hogy „Ki beszélt! , hanem udvariasan bemutatkoznak. Igaz, hogy téves kapcsolás, de ez sem bosszant, mert nem csapják le a kagylót, hanem elnézést kérnek. A megírt levelet nyugodtan adjuk fel, tudjuk, nem maradhat válasz nélkül. Hogy mindez elérhetetlen? Miért volna az? Megtettünk már mindent annak érdekében, hogy körülöttünk a világ ilyen legyen? Mi nők két helyen foghatunk ehhez hozzá. Egyik a munkahelyünk, ahol kedves ráadásnak mosolyt is adunk a munkánkhoz, nem rontjuk ef senkinek sem a, napját, inkább mindenkinek, akivel csak dolgunk van, juttatunk egy-egy napsugarat. A másik pedig a családunk. Az a sok modortalan, udvariatlan em-12 bér, aki elrontja a kedvünket, aki közömbös irántunk vagy egyenesen megbánt, aligha látott otthon jó példát. Gyermekünk hiába tanulja meg a legszebb udvariassági szabályokat, ha otthon a családban kíméletlenek vagyunk egymás iránt és nem tartjuk szükségesnek a jó modort. A kulturált magaviselet alapja a mások egyéniségének a megbecsülése és az önbecsülés érzése — mondja Arkin, — ezt pedig ifjúságunk csak úgy sajátítja el, ha következetes jó példát lát. Ha a „mai fiatalság” modort alanságáról panaszkodunk, elsősorban magunkban keressük a hibát. Ha azt akarjuk, hogy kellemesen viselkedjenek, legyen kellemes viselkedés, összhang és egymás iránti kíméletesség otthon a családunkban. Virágéktól elbúcsúzunk, de a „jó modor iskolája” azért még nem fejeződik be. Folytathatjuk itt lapunk hasábjain is, ha kedves olvasóink hozzászólnak ehhez a fontos kérdéshez. S legyen igazi „jó modor iskolája” a család, iskola és egész társadalom, mutassunk jó példát a gyermekeknek, ne csak a sajátunknak, hanem a másokénak is. Akkor elvárhatjuk, hogy fiatalságunk a jó modort ne tartsa fölöslegesnek, hanem akarja, terjessze és szebbé tegye vele mindnyájunk életét. N. 7,
