Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-06-01 / 11. szám

Elvágták a szép fekete pulóveremel.

JACQUIE BLEMONT 16 éves, de törékeny kis alakjával, kedves, szép arcával, melyben két óriási zöld szem ragyog, csak tizennégynek látszik. Egyébként egyike az 50 gyereknek, akit karácsonykor megajándékoztunk.

Miért említjük az ötven közül éppen Jacquiet?

A fiú munkásemberek gyereke, a nyomdászmesterséget akarta elsajátítani. Ez olyan foglalkozás, amely sokéves gyakorlatot igényel. Ö azonban boldog volt, mert egy párizsi nyomdában kapott állást. Egy éve dolgozott már a sokszorosító gép mellett.

Az elmúlt év november 7-ke nem különbözött az addigi hétköznapoktól. Jacques reggel hatkor bejött Pierrefitte-ből és hoszszú, 10-órás munkanapja már vége felé járt. Mint barátai az üzemben, ő is fáradt volt már.

Alit a gép mellett, mely óránként 5 000 fordulatot tesz meg. A faktor utasítása szerint a hengerek tisztítására készült. A gép dolgozott.

Jacquie üzemében képek és képeslapok készülnek. Képék, amelyekben gyönyörködünk és lapok, melyeken jó híreket küldünk, évfordulók alkalmából üdvözöljük kedveseinket és barátainkat üdvözöljük közös szünidei élményekről megemlékezve.

Jacques tehát gépe mellett állt, fáradtan az egésznapi munkától, a gépek zakatolásától és a fullasztó levegőtől. De a víg kedélyű, munkáját szerető legényke tisztában volt mestersége legapróbb részleteinek jelentőségével. Egy papírdarab szállingózott a gép felett, majd alább rebbent és a gép forgó hengerei elkapták. Jacquie a papiros után kapott, az olajos padlón megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát és balkeze a gépbe került.

A sokszorosító gép ugyanolyan könnyen kapta el a kezét, mint előzőleg a szállingózó papírdarabot. Tíz percig tartott, amig kiszabadították Jacquie-t és ezalatt még eszméletét se vesztette el. - Oda a kezem! - csak annyit mondott.

Bizony, Jacquie-nak amputálni kellett az alkarját.

Amikor édesanyja a kórházban meglátogatta, nem akart szerencsétlenségéről, a baleset részleteiről beszélni. Azon a napon az olyan régen óhajtott, de csak 15 napja о birtokában levő új pulóver volt rajta. Erről beszélt.

— Tudod, Anyám, elvágták a szép, fekete pulóveremet.

Édesanyja sírva fakadt. Jacquie Igyekezett őt megvigasztalni. így tudott meg mindent Jacquie mamája. Pár nappal később az asszony csomagolt nyalánkságokkal akart fiának kedveskedni és amikor azokat ki akarta bontani, Jacquie elutasította e szolgálatot és maga csomagolta ki a csokoládé-bonbonokat. - Nem erről a két hétről von szó, amig itt vagyok a kórházban, hanem az egész életemről, — mondotta.

K

imentünk Pierrefitte-be, hogy meglátogassuk Jaoquie-t.

Ez a fiú érett gondolkozásával, bátorságával megdöbbentett bennünket. - Ö az, aki felráz bennünket csüagedésünkből, — mondta az anyja. Jacquie maga a nyomdászmesterségrő! beszélt.

— Ha valaki egy szakmát akar elsajátítani, annak feltételeit is el kell fogadnia. Ha nem vállaltam volna a napi 10-órós munkát, nem lett volna állásom. Igaz, hogy munkánk befejeztével mind nagyon elfáradunk. Így fordulnak elő aztán a balesetek. Ugyanakkor, amikor én a St. Louis kórházban feküdtem, két szaktársamat is baleset érte. Az egyik 17 éves fiúnak 3 ujját szedte le a gép, a másiknak a balkorját, de ez rosszabúl járt mint én, mert az én könyököm megmaradt, de az övé nem. Jacquie derűlátással tekint a jövőbe: Most majd más munkát fogok végezni, mert a gépnél már nem dolgozhatom.

Gyorsan visszaszerezte életkedvét és édesanyja büszkén mutatta nekünk az ebédlőben függő csillárt, amelyet Jocquie szerelt fel — egyedül.

Jacquie 1957 december 30-án volt tizenhat esztendős.

Az Osztrák Nöszövetség tagjai ezeket a képeslapokat árulták, hogy a bevételből egy japán küldöttnek fedezhessék az útiköltségeit a bécsi kongresszusra.

Georgette Suret-Canale

(Heures Claires)

NAZIM HIKMET

A kis halott leányka

Hirosimában éltem én,- annak már tíz éve lehet — s megmaradtam hétévesnek. Nem nő meg a halott gyerek.

A tűz előbb hajamba kapott, aztán a szemeim égtek s testem - elpárolgott a vérem és hamu lettem, félmarok.

Gondolja meg ki víg, ki sir, nekem játékot nem vehetnek,

Úgy égtem el mint a papír. . . Értem már semmit sem tehettek.

De kopogok ajtódon halkan: írd alá a nevedet, hogy a többi gyereket ne öljék meg, el ne égjen s bonbont ehessen, szépen kérem ...

Ford. Simkó Margit.

Fontos elhatározás

Mindenütt beszélnek róla, otthon, az iskolában, baráti összejövetelen. A gyerek „kijárja" az iskolát, mit kezdjünk vele? Tizennégy éves fiúk és leányok fontos elhatározás előtt állnak. Dönteni kell foglalkozásukról, amit majd egész életükön át folytatni fognak. Pedig ebben a korban egyedül aligha tudnak kellő képet alkotni az életről.

A tizennégy évesek helyett rendszerint a szülők határoznak és ha nem is kivétel nélkül minden esetben, azonban döntően befolyásolják gyermekeiket.

Sajnos, országos betegség napjainkban a mezőgazdasági munkától való félelem. Tiszteletére válik annak a családnak, ahol tehetséges, jó tudással rendelkező gyerekei hagynak otthon a mezőgazdaságban. Mondhatnánk, irattan törvénnyé vált, hogy a mezőgazdaságban a gyengébbek is érvényesülnek, akik csak úgy-ahogy átcsúsztak a vizsgákon, s akik másutt nem állnák meg a sarat. Ki a felelős az ilyen káros nézetekért? Mikor józan ésszel mindenki tudja, hogy a nagyüzemi gazdálkodás az eddiginél sokkal nagyobb követelmények elé állítja az embereket. Tegyük csak fel példaképpen azt az esetet, hogy a szövetkezet állatállományát, a szövetkezet vagyonának jelentős részét olyan emberre akarnánk bízni, aki csak azért maradt a mezőgazdaságban, mert máshová nem alkalmas. Úgy érzem, csak a maradi emberek nézhetik le a mezőgazdaságot.

A mezőgazdaság minden évben újabb és tökéletesebb gépeket kap. Itt-ott még olyanok kezelik ezeket, akik nemigen értenek hozzájuk, különösen karbantartásukhoz és javításukhoz nem. Azt bizony jól meg kell tanulni. És erre tehetséges, nyílt eszű gyerekek a legalkalmasabbak. Leszögezhetjük, hogy a mezőgazdaságban egyre kevesebb az olyan munka, amit mindenki elvégezhet, sőt ellenkezőleg, azt látjuk, hogy egyre több az olyan feladat, amihez nagy szaktudásra, leleményességre é; természetszeretetre van szükség.

Ennek megfelelően átszervezés alatt ált a mezőgazdasági szakiskolai oktatás is. Mint azt a statisztika érdekes számaiból megtudjuk, az országban évente negyvenezer fiú és leány került a mezőgazdaságba minden szakképzettség nélkül. Nehezen képzelhető el pedig, hogy egy életre elegendő számukra az, amit szüleiktől elsajátítottak a gyakorlatban. A szükséges elméleti tudást nem pótolhatják sem a téli iskolák, sem pedig az egyéves tanonciskolák, annál inkább nem, mert az innen kikerülő tizenötévesek nem minden esetben voltak elég jól felkészülve az életre.

Az illetékes szervek most úgy döntöttek, hogy a mezőgazdaságban éppen úgy mint az iparban, kétéves tanoncidőt vezetnek be. Ez alatt az idő alatt a tanoncok gyakorlatilag és elméletileg elsajátítják a legfontosabb tudnivalókat, amit záróvizsgán igazolnak. Az 1960/61-es iskolai évtől kezdő-