Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)

1958-06-01 / 11. szám

egész üggyel? Nekem semmi közöm hozzál Büntetlenül mégsem lehet egy birodalmi prctektort meggyilkolni! Hová jutna a birodalom, ha az ilyesmit eltűrné? Különösén háborúban. Hogy az embereknek nem jön meg az eszük. Ha kiadnák a gyilkosokat, nyugalom lenne. Eleget intette őket Moravec miniszter...

— Annak a bitang árulónak egy szavát sem hiszi el senki, — pattant fel váratlanul Anna Urban. - Miket is beszélsz te itt öszsze, gyermekem. Talán vak vagy, hogy,nem látod, mi történik itt és kik az iqazi gyilkosok? én csak egy ostoba öregasszony vagyok, a politikával sohasem törődtem, hiszen ismersz. Én igyekeztem mindenkivel jóbarátságban maradni. De ez már égbekiáltó gonoszság.

Ró elkomorodva felállt.

— Tulajdonképpen mit kíván? - kérdezte előkelőén. - Mert most nem érek rá.

Az anya nem mozdult. Szinte megkövültén ült és nézte a leányát. Szóval ez az ő Ruzsenkája; ó vezette kezénél fogva, amikor az első lépéseket próbálgatta, ő tanította beszélni. Ez az ő Ruzsenkája, akivel annyit dicsekedett valamikor, hogy előkelő dáma lesz belőle. Tenyerét végighúzta a homlokán, kisirt szeme fölött.

— Ha visszaemlékezem, — mondotta, - te kisleánykorodban nem is voltál olyan gonosz, Inkább csak olyan szeleburdi. Mi ütött beléd. Rúzsa? Mi lett belőled? Tulajdonképpen már azóta, hogy a keze közé kapott az a csirkefogó Vykoukal.. .

Rúzsa egyszerre vonta fel a vállát és a száját. Jóhírére kényes volt. Megvetően mosolygott anyjára.

— Tán Adómnál és Évánál akarja kezdeni, mama?

Az anyja, oldalról, kissé félénken végignézett a leányán. Nem igen értette, mit mondott, csak érezte, hogy kineveti az 6 gondjait. Felállt és bátortalanul közeledett hozzá. Anna Urban sokszor érezte úgy, leányát valamilyen agyrém szállotta meg, hogy lázálmában értelmetlenségeket beszél. Hogy fel kellene ébresztenie, magához térítenie.

— Rúzsa, - szólította bizalmasan és megfogta a kezét, - de hiszen én vagyok az, kisleányom. Te az én gyermekem vagy, "en pedig" az édesanyád! HíddeT, jót akcrrok neked. Miért vagy ilyen idegen hozzám? Ne járj velük, könyörgöm, ne járj velük, — suttogta, — tudod te jól, kire gondolok. Hagyd az egészet, hallgass anyádra, hiszen cseh nő vagy. Hiszen ezek . . .

Rúzsa kiszakította magát.

— Engedelmet kérek, de mégis csak a magam ura vagyok. Úgy rendelkezem magammal, ahogy nekem tetszik. Miért avatkozik a magánéletembe? Ha Gusztáv itt lenne, majd mondana valamit magának.

Most egymással szemben állottak, az öregasszony és a fiatal, a bubenecsi villa ragyogó külsejű úrnője és a kartonruhós zsizskovi házmesterné. Anna Urban kihúzta magát.

— Szóval igaz? — süvítette a leánya felé és a hangja megremegett. — Szóval igaz, hogy mindketten a nácik oldalára álltatok! Hogy német élelmiszerjegyeitek vannak! Tegnap találkoztam a Gamzáék Barborkájával, de amikor ezt elmondta nekem, kicsi híja, hogy a szemét ki nem kapartam.

Ró asszony tiszta szívből felkacagott.

— Mama, maga igazán tüneményes. De kérem, most ne beszéljen, hallgasson, maga ezt nem érti. Megkapta tegnap azt a lisztet és a cukrot? Remélem, nem lopta el a sofőr? Szóval megkapta. És mit gondol, miből küldtem magának? A cseh koldusadagokból? Akkor ostoba lennék, magával együtt. Ne legyen buta, mondja csak meg, mire van szüksége és . . .

m

&

Ti

I

I?

(Ш

3

M

A

KI

0 и A

■г És aztán menjek a fenébe, - fejezte be a mondatot keserűen az anyja. Villámgyors mozdulattal a szatyorba nyúlt, két zacskót ragadott ki és a földhöz vágta. Az egyik széthasadt a padlón és fehér por szállt föl belőle, a másik esés közben megzörrent. — Egy tál lencséért engem ugyan nem vásárolsz meg, - kiáltotta magánkívül, — a zabálnivaló meg a rongyok még nem minden, ezt már megtanultam, amióta ezek itt vannak. Ha éppen tudni akarod, azért jöttem, hogy ezt a lábad elé dobjam. Itt van, nesze, zabáid meg, száradjon ki о pofád. És ha éhen kell is pusztulnom, itt többé ugyan nem látsz.

Izgalmában a szatyrot kereste.

Ró erőltetett nyugalommal lehojolt a zacskókért és berakta őket a szekrénybe.

— Majd még kellenék én magának, — vetette oda, - ha Hitler a háború után Szibériába telepíti a cseheket;

Anna Urban megállt és csípőre tette a kezét.- Talán ott valahol majd találkozom Ondrejjel, - vágta a leány arcába. — Okosan tette, hogy elment innen. Tudd meg, hogy én Ondrejjel tartok. Az oroszok pedig győznek, ezt ma már mindenki tudja. Eszedbe jutok én még, de akkor már késő lesz!

Rúzsa rosszindulatúan mosolygott. Valamennyi foga látszott.- És mi lenne, ha én valahol elmesélném mindazt, amit maga itt összebeszélt?

Anna Urban úgy állt, mint akibe kést szúrtak. De csak amíg lélegzethez nem jutott. Nem hagyta magát.- Akkor rohanj, jelents fel, te spicli! A lányomat már elvesztettem, nagyobb szerencsétlenség már úgysem érhet.

Felkapta a szatyrot, az ajtó becsukódott mögötte.

Ró egészen kimerülve telefonált le a szobalánynak, hogy azonnal jöjjön szemétlapáttal és kisseprővel az első emeletre. A padlóról el kellett takarítani a liszt és a cukor maradványait.

A szobalány, aki csak néhány napja volt az új helyen, és nem ismerte még a házi viszonyokat, megjelent. Letérdelt a padlóra, fehér bóbitája alól vörösre sírt szemét Róra emelte és megkérdezte:- Ha meg nem sértem, nagyságos aszszony, nem tetszik emlékezni, mi is a neve annak a falunak? Litice, Lidice?

Ró mind a két kezét a fülére szorította.- Vigyen el az ördög valamennyiteket! - kiáltotta és kirohant az ajtón.

Marie Pujmanová,

„Győz az élet" című kötetéből.

13