Dolgozó Nő, 1958 (7. évfolyam, 1-24. szám)
1958-06-01 / 11. szám
ШтМаШмШл Ilyen kicsik voltak a koreai gyermekek, amikor 1953-ban Csehszlovákiába érkeztek. A koreai Jancsi, Martin, Kristinka és Anífka. Gyakorol a mandolinzenekar. „Nekünk nincs édesanyánk, s ezért a nemzetközi nőnap alkalmából szivünk minden szeretetével a szlovák édesanyáknak kívánunk hosszú és boldog életet." Ezt írta március nyolcadikon Kim Köp és két társa a Píoníerske noviny című bratislavai lapnak. Ök, a Mosovcei Központi Gyermekotthon lakói ezen a napon nem tudták elviselni az árvaság gondolatát. Azt a gondolatot, hogy e napon, amikor mindenki anyát, leánytestvért vagy feleséget ünnepel, nekik ne legyen senkijük, akinek örömet szerezhessenek. Ezért írták ezt о levelet. Ezért ültek szabad idejük rövid óráiban a festőállvány mellett, s a sok évvei ezelőtt harcban elesett Édesanyára gondolva színes virágokat festettek. Szlovákio területén élő virágokat. Meri azokra, melyek Koreában nőnek, már nem emlékeznek. Csak a hegyek, a kunyhó, ahol első gyermekéveiket töltötték, s a hozzátartozók arca morodt meg emlékezetükben. És az a két hétig tartó út, amikor a vonat egy távoli, ismeretlen ország - Csehszlovákia felé röpítette őket. Alig voltak akkor 8—9, vagy legfeljebb 12 évesek. Legtöbbjük testén gránát- vagy bombaszilánk okozta friss seb, s lelkűkben annyi rémület volt, hogy ha repülőgép szállt a derült csehszlovák égen, mindnyájan sikoítva a földre vetették magukat. — Hurrá, előre! — kiabálta az egyik s katona módjára kúszni kezdett. A többi gyermek lélegzetét visszafojtva szorította arcát a poros földhöz. Sokáig tartott, míg ellfitték, hogy itt semmi és senki sem veszélyezteti életüket. — „Apuka", „Anyuka", ezek voltak az első szlovák szavak, amit megtanultak, - mondja Frantisek Siska, a Mosovcei KözSzabad idejükben főzni tanulnak a leányok. U ponti Gyermekotthon igazgatója. - Szeretet után vágytak, s amikor mi, szlovák nevelők babusgatással és szeretettel igyekeztünk velük elfelejtetni a hazájukban átélt borzalmakat, a nevelőket elnevezték apukának, s a nevelönőket anyukának. Ma már mind 16—17 évesek, de még mindig akadnak köztük olyanok, okik így szólítanak minket. Megható az a szeretet, mellyel elhalmoznak. Szinte félek a búcsú pillanatától, mely nagyon fájdalmas lesz úgy a koreai gyermekek, mint nevelőik számára. Már csak 53 koreai gyermek él ebben a gyermekotthonbon, s ezek is már ez év júniusában visszatérnek hazájukba, mely már biztosítani tudja számukra a békés életet. 56 már a múlt év őszén visszatért Koreába, ahol különböző tanonc- és más szakiskolákba helyezték őket. De a Csehszlovákiában eltöltött évekre és szlovák nevelőikre hazájukban is gyakran gondolnak. Az igazgató íróasztalának fiókja tele van Koreából érkező levelekkel. Találomra kivettem belőlük egyet. Az igazgató elmosolyodott, — Azt Maruska írta. Némelyiküknek ugyanis szlovák nevet adtom. így jobban tudtam őket becézni, mint koreoi nevükön. Persze, a többi ezt nem hagyta annyiban és a végén csaknem mindegyiknek kellett valamilyen szlovák nevet találni. Ezért van ma is köztük Jancsi, Martin, Kristinka, Anicka. Nagyban fogadkoznak, hogy szlovák nevüket Koreában is használni fogják. Amíg az igazgató magyarázott én elolvastam Maruska levelét.- Édes Apukám! - kezdte. - Szívélyes üdvözletemet küldöm. Hogy van Édesapám!? Én jól vagyok, de szomorú itt élni maga nélkül. Mi újság van ott Szlovákiában? Sokat gondolok Csehszlovákiára. De Édes-Kész az ebéd.
