Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)

1957-12-15 / 24. szám

Eredj ki innen, nem szabad a karácsonyfa alatt sírni mondta a műtér.

Eredj, feküdj le.

De én szeretném a jó Jézuskát. meg várni, nekem is hoz.

Már itt volt a .Jézuska, nem hozott neked semmit.

Neked nincs anyukád, erigy a fenébe, ne bosszants. kiáltott rá a Dití. S újra elkezdett dicsekedni, hogy neki mi mindent hozott.

De Csőre a sírástól nem hallotta.

Akkor a műtér levett egy cukrot a fáról No. nesze, neked ezt küldte a Jézuska.

Erre a kislány szíve megtelt hálával s nem hallotta, hogy nevettek rajta. Egész megkönnyebbült, s már kezdett örülni, hogy hozott neki is a Jézuska.

Nos, most eredj ki az udvarra, járd körül háromszor a kutat, gyere vissza. Akkor teljesedik, amit kívánsz.

Árvácska azt kívánta, hogy az édesanyja jöjjön el érte, és vigye el a nagy fényességbe, az égbe.

De azért küldték ki. mert már várták a vendégeket s meg volt térítve az asztal és sok tányér s evőeszköz volt rajta. Most lakták fel a süteményeket, tortákat és más mindent, nem akarták, hogy ott lábatlankodjék.

Árvácska szót fogadott, kiment, háromszor körüljárta a kutat, akkor visszafelé ment a házba.

Azt hitte, .hogy az édesanyja már meg is jelent a nagy fényességben s a ház ereszét látta, hogy csak úgy lobog és ragyog, mint az igazi karácsonyfa és szikrázik is. De nem gondolt semmire, hogy tűz van. neki most lm kell menni, gondolta, hát be is ment.

Már akkor az egész .tető égett. A kamra egészen ki volt már gyúlva és odabent a kislány mondán i akarta, hogy nagyon nagy fényesség volt odakint a házon. De rákiáltottak, hogy ne beszéljen ostobaságokat, Azt hitték, csak jár a szája, mert valamit álmodott a csillagok alatt.

Akkor éjjel megindult a hóesés. A teke te karácsony átváltozott szép fehér kara esonnyá.

Három nap múlva már kialudt a tüzes gerenda s vastagon lepte a hó a törmelékeket.

Nyoma sem látszott annak, hogy itt ház állott és hogy abban emberek éltek s azok az emberek itt elmúltak a hó alatt, elmúlt a hangjuk és a mozgásuk, elmúlt a rosszaság és elmúlt a kegyetlenség. Minden békés lett. átalakult másfajta valamivé az egész élet. A nyelvekből üszők lett. s a sértegetésekből füst és pára.

Твпифк

vü

n

d

o

tá

tia,

Vidor Miklós meséje

A z érdét vastag hó borította. Mélységes /Л csend’ és kékes köd pára gomolygott. ‘ * Dermedten roskadoztak a fák szikra - zó-préme# terhük alatt. Egyszerre vsak sut fogás támadt közöttük.

Valaki jár az erdőn! adta tovább egyik a másiknak. s a* magasabbak már azt is látták, hogy a túlsó erdészéiért hatalmas szál ezüst fenyő lépked s amerre elhalad. nyoméban elindulnak a fenyőfák, izgatott mozgolódás támadt.

Mi az? kérdezgették öregebb társa./ kát a fiatal fenyócskék.

Most indultaik a városba a karácsonyfák felelték azok nyugodt, méltóságom hangon. A menet egyre nőtt.

Mindjárt ideérnttL \ \ suttogta lázasan egy apró Inc fenyőfa а 'ггПгиу Ti úgysem kellett éc

ájuk

egy sudár, szép ezüstfenyő Pedig de szeretnék é lenni, olt ragyogni az ünnepeX fel szivárogva a törpe lue fett;

Te. te csöppség, hiszi utat a városig! Az ágad mi tyák. alatt! rágott köz\ óriás.

bírrrád az

a gyér - fenyő

Látod, én nem is megyek! Pedig tudom. színesen 'vinnének, de én nem akarok az emberek közé kerülni!

A menet odaérkezett eléjük. Legelői hatalmas. mindnyájunknál magasabb, arányos termetű fa haladt.

A vezér fenyő susogták egymásnak áhítattal a helyükön rostokol ók. Az öregek tudták, hogy minden esztendőben végighalad az erdőn és kiválogatja az újonnan felnövekedett legszebb szál fákat, hogy elvezesse őket az emberei: ünnepére. Nagy tobozszemével csak végignézett egyik-másik fenyőfán. erős ágkarjával intett neki s az könnyedén. alázatosan oda állt a sor végére s indult a többi után. Ahogy a vezér fenyő rápillantott a törzsekre, mindegyik fa tudta már. mi a dolga. A szép. egyenesderekú fák rendre bekerültek a menetbe, a kicsinyek helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S a meleg, barna toboz-szem pár.

kt

r-i

egyszerre csak végigsimogatta a sóvárgó kis törpefenyőt is.

A kis fenyő érezte, hogy válik el gyökere a földtől s ahogy repesve odalépett társai közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel. Úgy, hogy mire a sorba ért, mór majdnem akkora lett, mint derekabb fivérei. Boldogan nézett vissza, a helyükön maradt fákra s csodálkozva vette, észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a vezérfe/nyő tekintete az lehajtott fővel, szégyenkezve áll az út mentén. ..Érdekes gondolta magában a kis törpefenyő hiszen örülnie kellene! Nem is akart a; városba menni . . . “

A csapat kiegészült. Az utolsó fákat is elhtmtjfák már a kiválasztottak s az erdőn túli rédemmejg//dúltak vezetőjük nyomán, a vároV^jjß.. 'É/pkí/m a kis törpefenyő egyszerre fsak. úgy éréizferr-elnehezül a szive. Hirtelen pi^epietett^-menet. legelejére s megszólította a'Mddtmdáó^iam haladó vezér fenyőt:

bihts tneg, kérlek — kezdte akti *’■- elmondta neki a szép ti ... . hogy 6 úgy látta. • elszomorodott, am tért •/fa.

r velünk jönni, itt matfelelte halkan a vezető , ..... R? rátekintett.

Ш hátha nmr megbánta, és most. fáj a szive . . . szólalt meg újból bátortalan ul a kis fenyőfa. A vándorfenyő felemelte karját s a légen át a távolból vékonyan, tépett zokogást hozott utánuk a szél. És mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sir.

Akarjátok mégis? kérdezte a szelíd vándor s ők egyszerre bólintottak valamenynyien. Akkor itt megvárjuk.

És alig mondta ki. már látták is közeledni az erdőszél felől, sietősen, szinte futva a hatalmas ezüstfenyőt. Olyan magas volt. mint közülük a legerősebbek. S ahogy éléit ük ért. minden lépésnél kisebb lett egy fejjel. Mire a sor végére lépett, már ugyanakkora volt csak. mint a legtöbbjük. Szótlanul igazodott a jószívű kis törpefenyő mellé: a válluk épp egy vonalba került.

Akkor hát indulhatunk szólt a vezérfenyő és a menet nekivágott az útnak.

] 5