Dolgozó Nő, 1957 (6. évfolyam, 1-24. szám)
1957-11-01 / 21. szám
Hogyan tanult LENIN? Vologya már ötéves korában megtanult édesanyjától olvasni. Olgával egyszerre tanulta a betűvetést. Nagyon szerették a könyveket és szívesen olvasták együtt a sok meséskönyvet, gyermek-újságot, ami szépszámmai vásárolt édesapánk. Aztán orosz történelmi meséket, elbeszéléseket olvastak és verseket tanultak... Kilenc és fél éves volt Vologya, amikor beíratták az első gimnáziumba . . . Könnyen és szívesen tanult. Igen jóképességű fiúcska volt. Édesapánk arra szoktatott bennünket és Vologyát is. hogy feladatainkat mindig figyelmesen és pontosan készítsük el. Még jól emlékszem rá, hogy Vologya azért is tanult olyan könnyen, mert az órák alatt mindig figyelte a magyarázatot. Ezt tanárai is észrevették. Olyan jól megfigyelte az új anyagot, hogy otthon már csak egyezerkétezer kellett átismételnie - -c4 i&zzadalom bajája. Amikor hazaért az. iskolából, mindig beszámolt édesapánknak, mi történt az iskolában, mit kérdeztek tőle és ő hogyan felelt. Mivel gyakran fordult elő. hogy Vologya jó jegyet kapott, egyszerűen csak elment édesapánk szobája előtt és hadarva ismételgette menetközben: „Görögből ötös, németből ötös“ stb. . . . A tantárgyak persze váltakoztak: néha ezt mondogatta: „Latinból ötös, algebrából ötös“, de a lényeg mindig ugyanaz volt, mindig ötöst kapott. Édesapánk abban az időben azt mondta anyánknak, hogy Vologyának túl könnyen megy minden és aggódik, hogy ha majd igazán kell dolgozni, képes lesz-e rá? Most már tudjuk, hogy édesapánk aggályai feleslegesek voltak. Ä. I. Uljanova; Lenin nővérének visszaemlékezéseiből. ЯоЩёпуев este van, tiszta, gyönyörű este. Leningrad ezer pici fénye gyémántként ragyog a vízen. Marcona tengerész lövésre kész géppisztollyal rója a tíz lépést oda-vissza. Alacsony ember, kemény arcú, elszánt — megvédi a hajót, amire vigyáz. Pedig nem a szovjet flotta legmodernebb egysége horgonyoz itt. Gépei ugyan néha-néha még működnek, ágyúi megszólaltak a Honvédő Háborúban, kéményét még nem marta ki a rozsda, de egyre ritkábban bodroz fekete, füstöt. Mikor évekkel ezelőtt jelenlegi helyére került, nem kellett vontatni, saját erejéből jött. Most is laknak rajta, néhány kerek ablakszem világlik az oldalán. Iskolahajó lett. Itt tanulják meg a Nahimov Akadémia fiataljai, hogyan kell megvédeni az emberi társadalom kincseit. Nemcsak a hadimesterséget, nemcsak a tengeri védelem m űvészetét, nemcsak az ellenség megsemmisítésének fortélyait tanulják meg itt a fiatalak. Megtanulják, hogy az igazság ereje mérhetetlenül nagyobb az erő igazánál. Hiszen ez a hajó már negyven.évvel ezelőtt sem vglt a legkorszerűbb, a legnagyobb, mégis innen jött a Ifi fény, ennek a kis ágyúnak a torkolattüze élesztette fel a forradalom, lángját az egész világmi. Most itt áll a vizen, mint élő a forradalom fővárosának hétköznapjában. A járókelők köszöntik a szemükkel. Büszkén mutogatják, ha idegen jön. A pirosnyákkendős úttörők nevetése elcsendesedik, amikor elmennek mellette. A rakparton elsétáló párok nem egymásra néznek tüzes szemükkel, hanem az öreg hajóra. Idős emberek intenek neki a fejükkel, mindegyiknek van emléke róla. A holdfényes estén csendesen ringatózik a Nahimov Akadémia előtt a Néván az Auróra, a forradalom hajója. Raszul Gamzatov SzLiLetéénafi A föld fölött kegyetlen szél csatázott, Bomolt az ég sok szutykos fellege . . De fény csapott fel és a nagyvilágot E fény hazám felől ragyogta be. Üj ország születését adta hírül Az Auróra dörgő sortüze . . . Velünk örült a jóbarát — a gyűlölt, Gálád ellenség tombolt, forrt dühe. E nap születésnapnak számít nálunk, így vallja — érzi gyermek és öreg: Szabadság fénye gyúlt ki, míg az ágyúk Reszkettették a földet s az eget. Magasba nyúlik zásilaiiik farúdja, Friss indulókra dongnék lépteink . A jóbarát velünk örül ma újra S az ellenség acsarkodik megint! Győzelmünk napján ünnepel minden nép, Kanton, Szófia zengi énekét, Dicső hajónk kemény visszhangja nemrég Az elnyomót Pekingben zúzta szól. Nem örvendezne egy ország se vélünk, Ha akkor nem megyünk rohamra mi Barátainkkal boldogságban élünk, Tajtékzanak Nyugat bitangjai. A katona kenyere 1917 októberében, a forradalom győzelme után, a bolsevik pártnak rengeteg volt a halaszthatatlan dolga. Békét, földet, kenyeret kellett adni a népnek. A bolsevikok meg is tettek mindent, amit csak tehettek: megkötötték a békét Németországgal, elvették a földesurak földjét és szétosztották a parasztok között. A háborúban megrongálódtak az amúgy is rossz vasútvonalak, nem jutott el a búza, a liszt a Városokba. A nagyvárosok ban éheztek az emberek, az egyszerű emberek. a katonák éppen úgy, mint a legfelsőbb vezetők. Egy szomorú reggelen a Szmolnij parancsnoka. Malkov elvtárs jelentette nekem, hogy elfogyott minden kenyér, nem jut már senkinek. A Népbiztosok Tanácsába igyekeztem. Oda vártam a távirati jelentéseket, mikor érkezik élelmiszer szállítmány Petrográdba. Reggel hét órára járt az idő. Egy leszerelt katona állított be hivatalomba . Hazautazásuk előtt akkoriban gyakran kerestek fel leszerelt katonák. Könyveket, röplapokat adtunk nekik, hogy terjesszék falun a szovjet hatalom programját. Kértem a katonát, várjon még egy ideig. Én meg a napi postát nézegettem. Eközben Manja. a büfésnő lépett a szobába és megkérdezte: — Mit tehetünk, Vlagyimir Dmitrijevics, elfogyott minden élelmünk, nincs egy szem cukrunk se. az utolsó karéj kenyér is elfogyott, már csak só és tea maradt. — És a tálcára mutatott, amelyen két csésze tea meg egy sótartó állt. —Hogy adjam ezt oda Vlagyimir Iljics elé, mikor nagyon éhes?! — kérdezte síró hangon. A katona végighallgatta Manja panaszát. Ho-hó! — szólalt meg hangosan. —• Már csak nem hagyjuk éhezni a mi Vlagyimir Iljiceünket! És levette a válláról a katonatáskáját, kinyitotta a bicskáját, elővett egy gömbölyű cipót, a. melléhez szorította és egyetlen mozdulattal félbevágta, A cipó felét visszadugta táskájába, majd peckesen Manja elé lépett, a cipó másik felét rátette a tálcára és így szólt: — Vigye be ezt a darabka kenyeret Vlagyimir Iljicsnek. — Köszönöm szépet), te jószívű katona! — örvendezett Marija és már el is tűnt Vlagyimir Iljics dolgozószobájának ajtaja mögött. Pár perc múlva Vlagyimir Iljics lépett ki a szobából és a katonához fordult: — Köszönöm szépen, kedves elvtársam. Ilyen jóízű katonakenyeret még soha életemben nem ettem . . . Maga az? Vlagyimir Iljics . . . személyesen? . . . No . . . no . . . — suttogta zavartan a katona. — Lám, a nagy Lenin! És milyen egyszerű ... és milyen kedves . . . Ilyen csekélységért ... és szívből megköszönte . . . Vlagyimir Iljics olyan egyszerű, mint mi vagyunk! A mi emberünk! V. Boncs-Brujevics nyomán
