Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)
1955-10-15 / 20. szám
a mezőre a szemetet. Mikor nem vagytok ti a markomban, hé? Amikor akarom, akkor vagytok a markomban... Hogy egy kicsit megvidámodjanak, az őrmester úr, s a vele jött csendőrök élesre töltenek, s a szőlő mellett az akácfákon káráló varjakra kezdenek lövöldözni. Egy-két varjú a földre puffan. A többi riadtan kerekedik szárnyra, s elrepül a falu felé. — Elég! Ne pazaroljátok varjakra a golyót. Lehet, hogy máshoz lesz rájuk szükség. — Hoztunk eleget, jelentem alássan, őrmester úrnak. — Mégis. Bim-bam. Bim-bam. A harangok az elköltözött leikéért szólnak. A néne megmenekült a szájkosártól... Mi is megmenekülünk. — De még mielőtt meghalnánk A sánta uraság mint egy kövér disznó dűl hanyatt a kocsiban, s úgy figyel. Néz és figyel. Az ajka meg-megremeg és a szeme sarkában vidám árny jelenik meg. A jegyző pompásan teljesíti hivatását. Kár — gondolja a sánta uraság, — hogy nem lett belőle ügyvéd... CIGARETTÁRA GYŰJT s a füst bodoran száll a magasba. A felhők eloszlattak. A szél ereje csökkent. A sárga és kerek nap magasra hágott keleten a vasútvonalon túl emelkedő apró domb felé, amelyen az országút kígyózik. Tudjuk, hogy a jegyzőnek hatalma van, hogy mi valamennyien, nagyok és kicsik egyként a markában vagyunk, az övében, a bíróéban, a csendőrében, a tiszttartókéban. Az emberek meghajtják fejüket, s hagyják, hogy a szájkosarat feltegyék nekik. A sánta uraságnak ott a kocsiban néhány zsák .tengerivel tartozunk; a másik uraságnak, Belitori-ból, Gogu Krisztofor úrnak, a potrohosnak szintén néhány zsák tengerivel tartozunk. De hát kinek nem tartozunk mi? Szükség idején gabonát vettünk adósságra. A gabonát felettük. Most aztán dolgoznunk kell rogyásig, hogy megfizessük. Mit teszünk, jóemberek? Mit tehessünk? Hát megtehetjük-e, hogy ne hajtsunk fejet? A csendőrök csak arra várnak, hogy ránkvessék magukat. Egyszer már megjártuk, amikor ezt a szőlőt ültettük. — S még többször is megjárjuk. — Amíg elérkezik az ideje... — Nem tűröm, hogy belőlem csúfot űzzenek. Halljátok? Nem tűröm! — kiáltja torkaszakadtából Uje. Hátat fordít nekünk, s megindul lefelé a falu irányában. A fején karimátlan szakadt kalap, kissé meggörnyedt hátán gyapotszállal foltozott fekete gyapjúmellény A nadrágja szánalmas rongy. A lába, mint valamennyi ünké, csupasz, fekete, tele forradással. Az apró Zsupszi néni megindult utána, s magával vonszolja nagydarab magas férjét. Mások is megindulnak... A sánta uraság parancsot ad az őrmesternek: — Hadd csak. Maradnak elegen. Ne rontsuk el a szüreti ünnepet... — Ahogy nagyságod parancsolja... Sorbaállunk. Oprea Kacuj Strimbu tiszttartó úr felteszi a szájkosarat. Arcunkra helyezi, a vassodronyokat a fülünkhöz igazítja, kulccsal zárja be a nyakszirtünkön. Egy uradalmi béres kosarat és kacrot nyom a markunkba. Más uradalmiak mutatják meg, hogy mit kell csinálnunk. Lemetszük a fürtöt, vigyázunk, hogy a venyigét meg ne hasítsuk, vigyázva — vigyázva a kosárba helyezzük a fürtöt, hogy a szemeket meg ne sértsük. Ha megtelt a kosár, kivisszük az ösvényig. Másik üres kosarat veszünk és guggolvást folytatjuk a munkát. A sánta uraság szőlejében fehér fürtök és kékes-fekete fürtök csüngenek a venyigéken. És vannak olyan vörös fürtök, mint a vér. Némely fürt nagyszemű, némelyik pedig apró szemű, szorosan állnak, feszülnek egymás mellett, mint a tengeriszemek a csövön. Az élő illat elkábít. Hallgatunk és úgy dolgozunk. Hallgatunk, mint a föld. De néha a föld is hosszan felnyög és gyökeréig megrendül. Ha akarnék, a tenyerünk és a szájkosár között szétmorzsolhatnánk egy fürtöt és felnyúlhatnék az édes levet. Egyikünk sem teszi. Ha megízlelnők az uraság mustját, ha ajkunk akár egyetlen szőlőszem belsejét is érintené, azét a szőlőét, amelyet én és a többi falusi gyermek hónapokon keresztül látott álmaiban, lecsillapítanék étvágyunkat. Elcsillapítanók gyűlöletünket. Nem beszéltük ezt meg egymás közt, de mégis, mintha megállapodtunk volna. A szemünk száraz. Az ajkunk száraz. Nyelvünk is kiszáradt és felpuffadt. Elmúlt a szomjúságunk. Nem vagyunk immár éhesek. Gyomrunk a gerincünkhöz lapult. Bim-bam! Bim-bam! Szól a harang. Röpül a hang, elszáll mellettünk és fölöttünk. Elvész a meszszeségben. A SZÖLÖLEVÉL vörös mint a vér. A szőlőfürt vörös mint a vér. Leszedjük a fürtöket, megtöltjük a kosarat s kivisszük az ösvényig. Ezt a napot nem szabad elfelednünk. Az apám arcán szájkosár. Evangeline néném arcán szájkosár. Jón bátyám arcán szájkosár. Az'én arcomon is szájkosár. Ha anyám eljött volna velünk, az ő arcán is szájkosár volna. Vannak fehér fürtök. Vannak kékesfeketék. Vannak rozsda-aranyosak. Vannak pirosak. Vannak vörösek, mint a vér. A szőlő hatalmas illata megrészegít. A szelíd nap végigpermetez meleg sugaraival. Az egyik tőke alól hosszú kövér és sárga százlábú szökken elő. Ha idejében meg nem pillantom, meg mar s a lábam tuskóvá dagad. Egyszerre eltaposom. A fűvön fehéres csík marad s egy pillanatra rá elöntik a hangyák. Most tanulom, hogyan kell valamit eltaposni. Most a százlábút taposom el... Ennyire vagyok képes. Egyszer majd... Az uraság ott üldögél gumikerekű puha székében a csőszház mellett a szőlő felső végén s figyeli, amint szájkosarasan szüreteljük a fürtöket. Látja, hogy nem nyúlnak a vagyonához. Kövér, puha arcán megelégedés honol. A mi arcunk sápadt, szikkadt, cserepes. Aztán megjöttek a nagy őszi esők. A szobában üldögélek. Az ablak szürke. Az eperfák a ház előtt, az akácok a kerítésnél, a fűz a kút mellett, mind-mind kopárak. Veri az eső a falat, az ablakot, a fákat. A kezemet nézem. Becsukom a tenyerem. Kinyitom. Becsukom ismét. Kicsi és gyöngéd az öklöm. Apám észreveszi. — Ha megnősz, az öklöd is erős lesz, Darie. Az életben ökölre lesz szükséged. — Igen — felelek. — Ökölre lesz szükségünk. Az éjszaka már nem álmodom szőlővel. Azt álmodom, hogy az öklöm nagy és nehéz, mint valami kalapács. És szomjasan sújtok le vele. Gyűlölettel.
