Dolgozó Nő, 1955 (4. évfolyam, 13-23. szám)

1955-09-01 / 17. szám

Marika álmosan nézett az órára. 11 óta. Egy darabig mereven bámulta a nehezen mozgó mutatókat, aztán arcán leperdült az első könnycsepp. így megy ez már három hónapja. Péter mindig csak éjfél felé vetődik haza. A mezőről hazajön, kéri a vacsorát, aztán kifogást mormol, ha mormol, és elmegy. Pedig, hogy szerették egymást, amikor összekerültek. Mindössze 6 hónapos házasok. Az első két hónapban csak egyszer maradt ki. Aztán egyre gyakrabban és az utóbbi hetekben már éjfél előtt nem igen vetődött haza.

— Mit tegyek? — tépelődött könnyei között Marika. Menjek vissza anyámhoz ? Mondjak el neki mindent? Hiszen ha itt lenne, de olyan messze van. A nyolcadik faluban. És vajon nem küldene-e vissza? Édesapám is kártyázott fiatalkorában, mégsem hagyta ott érte anyám. Emlékszem, hányszor zavart fel álmomból az ajtónyikorgás. Eleinte megijedtem, hogy betörő, de aztán megszoktam a borgőzös leheletet és rögtön megismertem apámat, mihelyt belépett a szobába. Édesanyám sosem veszekedett vele, de sokszor láttam őt sírni, amikor azt hitte, senki nem látja. Biztosan azért sírt. Hát olyan lesz az én házaséletem is? Azt csinálom én is egész életemben? Akkor inkább felakasztom magam most az elején. Mi lesz, ha jönnek a gyerekek? Az első már útban is van. Péter még nem tudja, mikor mondtam volna meg neki ? Jó példa lesz szegények előtt! Tenni kellene valamit! De mit? Valami olyat, ami egyszeriben mindent megoldana. Vagy a mi házaséletünket már semmi sem mentheti meg? Szeret-e engem egyáltalában Péter ? Amikor elvett, tudom, nagyon szeretett. Az első két hónapban sokat mondta. Amióta kártyázni jár, nem nagyon meri mondani, mert én mindig rávágom: ha szeretnél, nem mennél kártyázni! Mi lenne?... mi lenne, ha megtanulnék kártyázni! Mert még nem tudok. Anyám letörte volna a derekam, ha kártyát vettem volna a kezembe, ördög bibliájának tartotta. De mi lenne, ha most tanulnék meg kártyázni? Most már nem verhet meg anyám! Mi lenne? — ha egyik este az elmenni készülő Pétertől megkérdezném: Ne játsszunk egy partit? Milyen képet vágna, vajon itthon maradna-e? Milyen kedves estéket tölthetnénk el együtt. Van még egy kis sajáttermésű borunk, finom meleg pogácsát sütnék hozzá, vagy valamit, amire csúszik az ital és kártyázgatnánk, ameddig kedvünk tartja. Közben beszélgetnénk, évődnénk. De szép is lenne. A házaséletünk jelenleg azon az úton halad, hogy teljesen tönkremegy. Alig beszélünk. Hogyne, mikor másnap reggel húzom az orrom a kimaradásért és nincs egy jó szavam sem hozzá. Ha ki akar békíteni és megölel, ellököm magamtól: ölelgesd a kártyáidat, meg a

cimborákat, ne engem! Nem tehetek róla, de ilyen vagyok. Nem tudok magamon uralkodni. Este aztán már ő nem szól. Elmegy, én pedig itthon kisírom a szemem érte.. Mi lenne, ha megpróbálnám? Károm nem lehet belőle! Holnap átmegyek az apósomhoz és megkérem, tanítson meg engem arra a játékra, amelyet Péter játszik. ö is örülne, ha Péter leszokna róla, hiszen legénykorában is sok bajuk volt a kártyával.

Az elhatározás reményt adott neki. Lassan felszáradtak a könnyei. 12 óra. Ugat a kutya. Jön Péter. Gyorsan elfújja a lámpát, mintha már aludna, pedig tudja, hogy Péter már messziről meglátta a világosságot. Úgysem tudna hozzá most kedves lenni. Kár lenne még jobban elmérgesíteni a helyzetet.

Péter megmosakodott, megivott egy pohár tejet, mert mi tagadás, alaposan a pohár fenekére néztek. Jó parti volt. Sokat nyert. Lassan bemegy a szobába. Megkeresi a sötétben az ágyat, belebújik és mozdulatlanul figyel. Hallgatja, ébren van-e még Marika. Egyenletes lélegzést hall. Érdekes — gondolja, — pedig kívülről még világosságot láttam. Szegényke, nem bírta tovább a várást. Hát ami igaz, az igaz, utálatos, utolsó ember vagyok. Hat hónapja vettem el azt, akit szívem minden melegével szerettem. Nem is csalódtam benne. Kedvemre való feleség vált belőle. A főztje jó, a lakás tiszta, őt magát is meg lehet nézni bármikor. A mezei munka is csak úgy ég a keze alatt. Mi az oka mégis, hogy ennyire leromlott a házaséletünk? Az volt a baj, hogy a legelső alkalommal Marika nem viselkedett úgy, ahogy kellett volna. Valami gyűlésféle volt. Utána összekoccintottunk egy-két poharat. Jókedvünk támadt. Valamelyiknek eszébe jutott a kártya. Én nem akartam maradni. Kigúnyoltak: persze, fiatal férj, azt hiszi már mindig a felesége szoknyáján lesz a helye! Nem kell az asszonyt annyira elkényeztetni, várjon egy kicsit rád, annál kedvesebb leszel neki. Elszégyeltem magam. Ott maradtam. De kikötöttem, hogy nem leszek ott sokáig. Aztán valaki osztott és... alig játszottunk egy-két partit, máris éjfélt ütött az óra. Úgy ugrottam fel, mint akibe kést eresztettek volna. Mit fog szólni Marika? Azt hiszi, valami baj történt velem! Sosem maradtam még ki. Nagyon szégyeltem magam és elhatároztam, hogy bocsánatot kérek tőle. Többet ez nem fog előfordulni. A kapuban várt rám, úgy át volt fagyva, mint egy kis veréb. Hol voltál? — kérdezte aggódva. Én szóra nyitottam a számat, feléje csapott az alkoholszag, erre megfordult és zokogva beszaladt a házba. Utána mentem. Kértem, becéztem, könyörögtem. Nem fordul elő többet. Csak menjek — mondta — ha nekem a kártya

8

többet ér nála, csak menjek. De legalább mondjam meg előre, ne kelljen neki teljes két óra hosszat a kapuban fagyoskodnia és elképzelni engem még vér befagyva is. Meg akartam csókolni. Ellökött magától. Másnap nem szólt hozzám. Ügy járt-kelt a házban, mint egy faarcú baba. Egy hétig tartott ez így, akkor meguntam, rácsaptam az ajtót és elmentem. A régi cimborák megörültek a viszontlátásnak. És azóta járok minden este. Pedig félek, nagyon félek. Tönkreteszem az életünket. De miért nem küld? — Menj fiam, férfi vagy, kell egy kis szórakozás neked, menj legalább hetenként egyszer-kétszer kártyázni. Hát ami azt illeti, neki sincs sok szórakozása. Jóformán semmi. Szegényke egész nap jön-megy, dolgozik, este pedig rám vár. Alig ismer valakit a faluban, nem is jár sehova. Ezen változtatni kéne, de hogy? Persze, ha le tudnék mondani a kártyáról, ha megkérne, hogy maradjak itthon. De benne is akkora büszkeség van, mint bennem. Én pedig kérés nélkül szégyenlek itthon maradni. Pedig néha milyen jó lenne. Jó lenne, ha legalább egyszer-kétszer itthon maradhatnék, ha nem kellene hallgatnom azt a mosdatlan szavú férfitársaságot. Ki kellene gondolni valamit. ..

Pétert elnyomta az álom anélkül, hogy kigondolt volna valamit elrontott házasélete megjavítására.

Másnap reggel, alig ment el Péter, Marika átszaladt az apósához.

— Hova készül ma édesapám? — kérdezte az öreget.

— Forgatni megyek — felelt az. — Kiszáradt már az első dűlőn a széna, lányom.

— Édesapám, — kezdte köténye szélét húzgálni zavartan Marika, — ha én megkérném, hogy ne menjen most, inkább egy kicsit később és én is elmennék segíteni.

Miért, mit akarsz velem ? — csodálkozott az öreg.

— Meg akarom kérni, hogy. . . hogy...

— Na, ki vele, ha lehet, megteszem.

— Hogy tanítson meg kártyázni! Arra. amit Péter játszik minden este, — nyögte ki Marika.

— Na, csak nem akarsz te is kocsmatöltelékké válni?

— Nem, de szeretnék vele elkártyázgatni... otthon. Hátha nem kívánkozna többé azok közé. Hátha csak a kártyajáték vonzza.

— Jól van lányom, — mosolygott a bajusza alatt az öreg, — megtanítalak rá. Nekem is régen volt kártya a kezemben, de talán még emlékszem rá. Ne félj, nem nehéz. Egy-kettőre belejössz. Kártyát hoztál? — kérdezte, mialatt betessékelte a menyét.

— Itt nincs? — kérdezte csalódottan Marika.