Dolgozó Nő, 1953 (2. évfolyam, 1-12. szám)

1953-06-01 / 6. szám

Veres János:

ЯЬо1д.»г0 nők ae úftálca füredi

Azanatóciumban

A nap ragyogóan süt le az újtátrafüredi tüdőbeteg-szanatórium hatalmas épületére. A kristálytiszta levegő és a kék ég vidám hangulattal tölti el az embert, ha kiszáll a villamosból a szanatórium előtt.

A bejáratnál megállunk egy pillanatra. Elgondolkozva nézünk fel az óriási épület homlokzatára. íme, itt a felszabadulás előtt gazdag emberek tanyáztak és mulattak, pénzüket szórva, gondtalanul. Ma a tüdőbeteg dolgozói/ keresik itt gyógyulásukat, hogy mielőbb ismét munkaképessé válhassanak és újból bekapcsolódhassanak a hazánkban folyó nagy épitőmunkába. A népi demokrácia büszkesége ez a szanatórium is, mint a többi sok más. Valamikor, ha megbetegedett a munkásember, senki sem törődött vele. odahaza feküdt az egészségtelen lakásban, fertőzéssel fenyegetve hozzátartozóit, amig el nem vitte a halálos kór. Most az állam minden tüdőbetegről gondoskodik

Az előcsarnokban ragyogó tisztaság fogad. A falon Sztálin és Gottwald elvtársak hatalmas arcképed függnek. Óriási társalkodóterem, olvasóterem, csillogó ebédlő: ez a földszint. Az orvosi rendelők, a laboratórium és a mozi az alagsorban vannak elhelyezve.

De gyerünk fel az emeletekre, járjuk végig a betegszobákat és beszélgessünk el a dolgozó nőkkel, akik jelenleg itt időznek a szanatóriumban.

A lift felsuhan velünk a második emeletre: ez a női osztály. Az első tiszta, kényelmes, napos szobában, ahová belépünk, mosolygós, szőke fiatalasszony fekszik, a garamkereszti fűrésztelep élmunkásnője.

— Ki sem tudom mondani, milyen hálás vagyok dolgozó népünknek és államunknak, — mondja többek között, — hogy itt kezeltethetem magamat teljesen ingyen és minden gyógyszert megkapok, ami csak kell.

— Szeretek olvasni, — mondja, — a könyvtár minden héten kétszer van nyitva. Azonkívül az intézeti rádió minden nap kultúrműsorral szórakoztat és nevel minket. — És a falon függő kis hangerősitőre mutat.

Elmondja, hogy amikor nem kell feküdnie, sétálni jár és az olvasóteremben olvassa az újságokat. Harmincféle lap áll ott rendelkezésére. Sajnálja, hogy betegség kiragadta a munkából, de bízik bennne, hogy most már majd hamarosan felépül és újból munkába állhat.

— Szeretnék megint élmunkásnő lenni, — mondja kipirult arccal, — szoclalialista jövőnk építésében segíteni, hogy kislénykámnak boldog élete legyen.

Ilyen gondos kezelés mellett, mint amilyenben itt van része, bizonyára hamarosan felépül és munkába kezdhet majd.

Egyágyas- szobában fekszik egy brünni nőiruha varrónő, a Kommunista Párt tagja, öl éve beteg már. Míg egészséges volt, odahaza a szakmájában dolgozott, a kultúráiét terén tevékenykedett, brigádokba járt és előadásokat is tartott.

Három operáción esett át, a harmadikat itt hajtották rajta végre az intézet kitünően felszerelt műtőjében.

Amikor megtudja, hogy magyarok vagyunk, mosolyogva mondja:

— Jól ismerem a magyar irodalmat. Ady és József Attila a legkedvesebb magyar költőim. De egyébként is sokat olvasok, nagyon szeretem a haladő szellemű regényeket és a szovjetkönyveket. Állandóan járok a könyvtárba.

Elmondja, hogy hálás az államnak, mely öt éve különböző szanatóriumokban kezelteti, havonként pénzösszeggel is támogatja és nagyon örül, hogy rövidesen újra dolgozhat, s igyekezni fog jó munkával meghálálni az államnak gondoskodását.

— Köszönöm a munkásosztálynak, hogy rövidesen megint egészséges lehetek, — mondja meghatottam

— Gottwald elnökünk tanításának szellemében a boldog jővő, a szocializmus felé biztosan haladunk már, —^fejezi be az elvtársnő a beszélgetést.

Végül egy pilzeni t*iárn&t látogatunk még meg, ezt az örökvidám .Éfrvtársnőt, aki nyolc kilót hízott már itt a szanatóriumban.

— Ha innen hazaengednek, tudományos intézetben fogok dolgozni, — mondja,— az

iskolával Így is érintkezésben maradhatok majd. ' .

íme, a mai tüdőbetegek! Nem búskomorak és életuntak, mint hajdan, hanem bízod alommal telve terveket szövögetnek a (szanatórium ágyon s kacagásuktól hangos a folyóséi és a szoba. Ez érthető. Hiszen amellett, hogy kiváló kezelésben részesülnek, az intézet gondoskodik arról is, hogy szórakozás, tanulás, politikai művelődés terén se szenvedjenek hiányt. Nem dolgozhatnak most ezek az aszszonyok és lányok. De testileg és lelkileg is erősödnek, épülnek Itt a szanatóriumban. A kitűnő koszton csaknem mind meghíznak. Mindenük megvan, amit csak szemük, szájuk kíván. Hamarosan újra teljes értékű harcosai lesznek majd a munka frontjának.

Szegény nagyanyánk, aki egy penészes pincében köhögted ki a tüdődet tizenöt évvel ezelőtt, ha most láthadnád unokáidat!

Kifelé mentünkben az előcsarnokban egy magyar kislánnyal találkoztunk. Gergely Sándor történelmi regényének egy kötetét tartja a kezében. A ’lenini-sztálini nemzetiségi politika az állam egyenjogú polgárává tette őt is, itt kezelik őt is szlovák, cseh elvtársnőivel együtt.

— Szép az élet, — mondja derűsen, s a tüdőbajos kis munkáslány száján kicsillant mondat magában is milyen gyönyörű bírálata jelenünknek.

A Nagyszalóki csúcs gyémántfényben mosakodik, vülamos csilingel, kis szellő bukfencez a havon s egy nép nevetve tekint boldog holnapja felé.

Szocialista berendezésünk gondoskodásának homlokterében az ember áll. Az újtipusu ember, a legnagyobb érték, akinek anyagi, kulturális és egészségügyi védelmének érdekében történik minden intézkedés, melyek arra az eszményi magaslatra akarják felemelni, ahol a szocialista emberről alkotott fogalom valósággá válik. Az állam ezen szocialista gondoskodása már az ember megszületése pillanatában jelentkezik és elkíséri az új polgárt szellemi és testi fejlődésének minden fokán. Modem és az egészségügy kívánalmainak megfelelő bölcsődékben, óvodákban, napközi otthonokban képzett nevelők vigyáznak a gyermekek egészségére és törődnek szellemi fejlődésükkel. Ifjúságunk részére könyvtárak állnak rendelkezésre, ifjúsági irodalmunk gazdag és sokoldalú. Gyermekeink hajlamaikat és rátermettségüket kifejleszthetik és bebizonyíthatják a számukra fenntartott gyermeklapokban: a Kisépltőben és más folyóiratokban.

Az új embertípus kialakítása terén a legnagyobb feladat az iskolákra vár. Az ember jelleme formálásának hivatott szobrásza a tanító, aki adottságaik szerint gyúrja a hajlítható emberpalántákat. A tanítónak szakkép-Kisegitő iskolák népnevelés szolgálatában

zett, haladó gondolkozású kertésznek kell lennie, aki ismeri a reá bízott gyermekek szellemi fejlődésének vonalát, egyéni megnyilvánulásait és aki gondos kézzel lenyesegeti a kiütköző vadhajtásokat, melyeket a zabolátlanság és sokszor a családi környezet nevel ki viselkedésükben.

Vannak azonban olyan gyermekek, akik nem tudnak lépést tartani a haladásban a velük egykorú tanulótársaikkal. Valamilyen szellemi vagy testi fogyatékosság következtében elmaradnak a többiek mögött, és sokszor éretlen gúny tárgyaivá válnak. A tanító a sok gyermek között nem tud minden esetben fokozott figyelmet szentelni az ilyen fogyatékos gyermekeknek, ami végeredményben az összességet károsítaná meg. Ezzel magyarázható, hogy a gyengetehetségű gyermekek — megfosztva a művelődés lehetőségeitől — a társadalom terhére váltak.

És itt újból jelentkezik, mégpedig teljes nagyságában az állami gondoskodás az üyen gyermekekről is. Nagy költséggel kisegítő iskolákat tart fenn, nemcsak városokban, hanem nagyobb községekben is, melyekben a gyengébb tehetségű gyermekeket tanítják és nevelik. Az ilyen iskolákon működő tanítók külön iskolázásban részesülnek, specializálják magukat erre a szakra. Évenként több tanfolyamot látogatnak, melyeken kiváló pedagógusok, szaktanárok és orvosok vezetik be a tanítókat a gyermekiélek rejtelmeibe és ahol megismerik a szellemi élet elferdülésének esetleges okait és megtalálják a hatásos gyógymódot. Az ilyen iskolát látogató gyermekek között kifejlődik a hamisítatlan szellemi és testi egyenlőség érzete, nem érzik alacsonyabbrendüségüket, hiszen egymás között vannak.

Hála és elismerés illeti mindazokat, akik segitőkezet nyújtanak azoknak a gyermekeknek, akik a szellemi elmaradás sötétjében bolyonganak, de akik a rátermett és meleg emberi érzéstől áthatott tanító szakszerű vezetése mellett megtalálják a helyes utat, mely az érvényesüléshez vezet, és így a társadalom hasznos és gyakran egyenértékű tagjaivá válnak,

I. Rlänovskä, tanítónő.

5