Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
4 NEWYORKI FIGYELŐ 1998. január 1. ASKENÁZI ERVIN A METROPOLITAN OPERAHÁZ ÉVNYITÓJA Új Carmen - régi Domingo Ha tekintetbe vesszük az amerikai kongresszus szigorú vizsgálatát a dohányzásnak az egészségre káros hatása miatt, akkor bizony meglepetéssel tapasztalhattuk Clinton elnök megjelenését egy cigarettagyárban. De mivel az elnök a díszpáholyból nézte végig a Met évadnyitó Carmen előadását, biztonságban érezheti magát Carmen, Don Jósé Zuniga és a többiek másodlagos dohányfüstjétől... Az évadnyitók mindig nagy eseménynek számítanak New Yorkban és ez még hatványozottabban érvényesült az idén; amikor nem csak a zsíros bankókat leszurkoló gálavendégek jelentek meg, hanem az elnök kíséretével is megtisztelte a várost és dalszínházat. Szigorú fülhallgatós férfiak igyekeztek barátságosnak tűnni, matrónák csörgő ékszereikkel és brilliánsaikkal minden mozdulatukra vigyáztak. Az embernek valahogy az volt az érzése, hogy ha ezen az estén egyáltalán nem ment volna fel a függöny, ha az énekeseknek, zenészeknek és az egész személyzetnek szabadnapot adtak volna, a gálaközönség akkor is bőven megkapta volna busás belépőjének ellenértékét. '' Szerencsés fogás volt a Met igazgatóságától a szezont a Carmennel megnyitni. Mert a rivaldák mégis kialudtak, a függöny is felment és ha valami el tudja hallgattatni a zajos zsibongó népet, akkor ez az opera az. Mert a Carmen - bárhogyan is van színrehozva és rendezve - a siker biztosítva van. Pedig a Carmen alaposan megbukott párizsi bemutatóján 1875- ben és ez a csalódás hozzájárulhatott a mindössze 36 éves szerzőnek, Georges Bizetnek három hónapon belüli halálához. Az akkori párizsi közönség számára talán szokatlan volt, hogy egy ilyen alávaló népség ilyen szörnyű dolgot műveljen a színpadon. A mi számunkra ez érzelgős rémdráma, amelynek előadása illetve rendezése botladozhat, de a pompás lüktető zene és a szép áriák messze kiemelik egy korabeli jelmezes darab műfajából. Franco Zeffirelli produkciója tartózkodik mindennemű szimbolikus metaforikus elemtől. Díszletei inkább egy régi képes levelezőlapnak tűnnek: Sevilla piszkos, füstös külvárosa, alatta maga a belváros izzad a kánikulában. Mivel a darab a szabad ég alatt játszódik, ez mentesíti Zeffirellit a belső díszletektől, így meg kell elégednünk ijedős lovakkal, szomorú csacsikkal és néhány kósza kutyával, melyek kíváncsian bámulnak a közönségre és úgy vannak idomítva, hogy ne ugassanak. A Carmen sikere természetesen elsősorban a Carmentól függ. És a Metnek ezúttal egy újonnan feltűnt nemzetközi sztár állt rendelkezésére Denyece Graves személyében. Graves benne él az operában. Minden akcentus, minden hangsúly átérzéssel kerül kifejezésre. De a Carmen szerepéhez nem csak érzésre van szükség, hanem jó adag érzékiségre is. Graves ennek mind hangjával, mind játékával tökéletesen eleget tesz. A hang hol lágy, hol behízelgő, hol panaszkodó, néha nem is énekel, hanem morog vagy liheg. Ezt a deklináció formát néha talán túlzásba is viszi. De az bizonyos, hogy Graves Carmenjából a szexet senki sem fogja hiányolni. Placido Domingo Don Josejä nem újdonság a házban. A hang változatlanul a regi, mintha az évek nem múltak volna el felette is, sőt a lírai részekben még nemesebb és finomabb. Nora Amsellem széphangú, bájos, friss Micaela. Gino Quilico robosztus, bősz Escamillo. A mélységek gyakran kimaradnak hangjából, amit mesterkélt férfiassággal igyekszik álcázni. Kamel Boutros, sikeresen debütált Morales szerepében. James Levine gyors tempókkal hajtotta zenekarát, amely híven követte a mester vezénylését. Külön ki kell emelni a Metropolitan pompás kórusát. A második felvonás az egész együttes kirobbanó sikerének számított, mely tetőpontját a gyönyörűen előadott híres kvintettben érte el. Elfiiondhatjuk, hogy a Metropolitan Operaház ezzel a Carmennel nemcsak az évadnyitó gálaközönséget, hanem a város zenekedvelőit is maradéktalanul kielégítette. KÉRJÜK OLVASÓINKAT, HOGY HIRDETŐINKET TÁMOGASSÁK! VÁSÁRLÁSAIK ALKALMÁVAL HIVATKOZZANAK LAPUNKRA! REGŐS PÉTER: OLVASÓIT MÉTELYEZI Az Amerikai Magyar Szó közel egy évszázada szolgálja, tájékoztatja, szórakoztatja vagy éppen bosszantja olvasóit. 1903 május 1-én alapították baloldali érzelmű emigránsok. Az újság első 50 évében különböző címeken (Népakarat, Előre, Új Előre, Magyar Jövő) jelent meg, majd 1963-ban kapta mai nevét. A lapot több, mint kilenc évtizeden keresztül a baloldaliság különböző fokozatai jellemezték, de a 80-as, valamint a 90-es évek elején már liberális hangok is megszólaltak. Ebben az időszakban az amerikai emigrációban ismert, megbecsült Deák Zoltán volt a lap főszerkesztője. 1994- ben Dr. Molnár Tamás és Garai József vásárolta meg az újságot, amely korábban mindig részvényesek tulajdonában állt. A lap megmaradása és az előfizetők számának növelése érdekében mindent elkövettek. Ennek során az újság némileg jobbra is kacsingatott. A mérték azonban nem haladta meg a tűréshatárt. 1997. augusztusa azonban sötét fejezete a közel száz esztendős, egyetlen New York-i magyar hetilapnak. A költségek emelkedése és a küzdelem az alig több, mint ezer előfizetővel rendelkező kiadvány életben tartására, reménytelenné vált számukra. Arra kényszerültek, hogy egy tőkeerősebb személynek eladják. Péterváry Miklós Smithtown-i ingatlanügynök vette meg tőlük csekély néhány ezer dollárért. Érdemes idézni az ő királysága alatti első számból, az 1997. augusztus 21-iból: „A Magyar Szó új állomásához érkezett...új vezetésben van...jelenleg erősen veszteséges...nem a haszon miatt vásároltam meg...” Az elmúlt három hónap igazolja azt az állítást. Nemcsak az előfizetői létszám csökken rohamosan, hanem bizonyos értelemben dermedt döbbenet is veszi komi a lapot. Az olvasók azon része, amelyik megpróbálja megérteni Péterváry hetente, vezércikkszerűen megjelenő, a magyar nyelv legelemibb szabályait is figyelmen kívül hagyó zagyvaságait, lélegzetvisszafojtva szemléli az eseményeket. „...Sem a vásárlási összeget, sem az esetleges hasznot soha ki nem veszem...azt az egyetemes magyarság javára fogom fordítani...” - írja az új tulajdonos. Teljesíthető ígéret, hiszen haszonra minimális esély sincs, a vásárlási összeg visszavételéhez viszont szintén profitra lenne szükség. Sokak szerint Péterváry akkor fordítaná jelképesen pénzét az egyetemes magyarság javára, ha megígérné, hogy leteszi a tollat és jó messzire elkerülné a politikát és a diplomáciát. Ugyanis az elmúlt időszakban általa királyi többesben papírra vetett irományok rengeteg kárt okozhatnak a magyarságnak. Történelemismerete hiányos és veszélyes. Például azt állítja, hogy „a törökök és a Habsburgok martalékává vált magyarság két pogány közt pusztult.” Valószínűleg Habsburg Ottó fia sem azért tartotta nemrégen esküvőjét a budapesti Mátyás templomban, mert az osztrákok pogányok. „...Ez az újság a magyar egységet fogja szolgálni” - olvashatjuk. Ezt az egységet Péterváry abban véli megvalósulni, hogy cikkeiben durva, többnyire alaptalan kritikával illeti a hazai magyarságot, „...milyen alapon meri valaki alárendelni a világ magyarsága 30 százalékának jövőjét a NATO vagy EU tagság alá?” - írja a november 20-i számban. A badarságok közepette nem veszi figyelembe, hogy egy olyan országot, illetve annak törvényhozó és végrehajtó hatalmát ostorozza kendőzetlenül, amelyben történelme során először 7 év óta demokratikusan, az állampolgárok többsége által választott szabad parlament és kormány irányit. Péterváry szerint „jelen pillanatban a magyar nép jövője nincs biztosítva, sőt annak veszte van.” Továbbá „bátran álljunk ki azért, ami magyar, ami becsületes...” Tehát ebből következően ami mellett ő nem áll ki, az feltehetően nem magyar és nem becsületes. Ezt látszik erősíteni az is, amikor az alapszerződések kapcsán kritizálja a kormányt. „A miniszterelnök lehet, hogy ezeken könnyen túlteszi magát, de mi magyarok ezeket nem vesszük szívesen” - így Péterváry. Tehát burkoltan azt állítja, hogy a választók 72 százaléka által hatalomra segített kormány miniszterelnöke nem magyar.” Aztán így folytatja a lap november 27-i számában: „Ez a kormány figyelmen kívül hagyta azt az elvet, hogy gyönge pozícióból ne írjunk alá szerződést.” Ahogy békeszerződést is csak ellenfelek írhatnak alá, alapszerződést is csak olyanok, akik különböző pozíciókban vannak. Ha az összes fél erős vagy gyenge lenne, nehezebb lenne a megegyezés. Meg aztán az is nagy baj volna, ha az illetékesek a Long Island-i ingatlanügynökre bíznák annak eldöntését, hogy mikor van Magyarország gyönge vagy erős pozícióban. Következő intelme pedig így szól: „Aztán könnyen se írjunk alá fontos iratokat. A trianonit sem kellett volna aláírni, még akkor sem, ha az bármilyen következménnyel járt volna.” Talán az egyetlen kivétel az lenne, ha az ebből származó következmények balhéját Pétervárynak kellene elvinnie. Mert a fölöslegesen elhullajtott, kioltott vér, vagy „bármilyen következmény” toliforgatónknak ugyebár nem számit. A laptulajdonos ezek után kijelenti: „Még ha demokrácia is lenne ezekben az országokban...” Majd kiosztja a diplomatákat is: „A diplomácia tízparancsolatának egyike, hogy gyönge játékosokkal nem szabad alapszerződésdit játszani.” Három hasábbal később pedig: „A nyugati politikusok először nem is tudták, hogy mik is ezek az alapszerződések...” (Folytatás a 10. oldalon)
