Newyorki Figyelő, 1998 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
1998. január 1, NEWYORKI FIGYELŐ 5 BENEDEK ISTVÁN GÁBOR: ÉTTEREM A TÖRTÉNELEMHEZ Stern Márton Isten áldotta vendéglős volt. Ha ránézett egy csirkére, mit ne mondjunk: egy halra, s legfőképpen bárminemű marhahúsra, azt azonnal a tányéron látta. Ahogy kell: sütve, főve, pompás zafttal nyakon öntve, finoman illatozva, ropogós krumplival, esetleg párolgó rizshalommal körítve. Meg aztán a vendéghez is értett. Ahogyan az illető belépett a helységbe, amiként betette maga mögött az ajtót, s elindult befelé, azaz még le sem ült, ő már minden fontos dolgot tudott. Mert bizony azzal az angyalok által kifényesített tekintetével éppen három helyre látott. A vendég zsebébe, hogy miféle pénzek vannak nála. A gyomrába: hogy mennyire éhes, pontosabban milyen módon éhes, mert azért az nem mindegy. S végül a fülébe: mit kell a tisztelt betérőnek mondani, hogy az eljusson a leikéig. Pompás mutatvány volt ez, óriási hármas trükk, de csak zsidókkal működött. Zsidókkal?Miért baj, hogy egy orth. kóser vendéglőben, egészen pontosan a Rumbach utca és a Dob utca sarkán az igazán fontos jelenetek kizárólag zsidó szereplőkkel képzelhetők el? Nem baj, persze, hogy nem. De azért bocsássuk előre: a legjobb angol szövetnek is van visszája. Mert lám, Stern bácsi igazán jó vendéglős volt, napfényben kereste meg a pénzét, csakhogy üzleti jóstehetség híján árnyékban költekezett. Amire utaltunk, nagy ballépés volt. Mert midőn már nem csak Amerikában ugráltak le a tönkrement bankárok a felhőkarcolók tetejéről, hanem a pesti tőzsdések is pisztoly után kapdostak, vagyis csúcspontjára hágott a gazdasági válság, történetünk főszereplője nemhogy szűkítette tevékenységét, ellenkezőleg, új helységet nyitott a Vasváry Pál utcában és bevezette a csomagküldő kereskedelmet. Elég volt egyetlen telefon, s a futár fiúk házhoz vitték a finomnál finomabb falatokat. Igen ám, mire mindezt beruházta, kialakította, befektette, megszervezte, elfogyott a vevő. A vendég. A Flór bőrös tönkrement, a Braun textiles csődöt jelentett, Kolmannék eladták a fatelepet. S amikor eljött a 1933-as esztendő, a pesti ortodoxia vert seregként megtépázottan tekintett körül. A háziasszonyok elkezdtek újra otthon főzni, s a férjek sem múlatták többé fehér abrosz mellett (tokajhegyaljai kóser bort szopogatva) az időt. Stern bácsi bankbetétje pedig vészesen apadozott. A racionális, földhözragadt megoldásokból kifogyott, vagyis a megváltásnak immáron az égből kellett eljönnie. Azt még nem mondtuk, hogy választott főszereplőnk több volt, mint jó zsidó. O haszid zsidó volt. Ráadásul a belzi cádik odaadó híve. Hogy miként lett azzá, nem j tudjuk. Bízom abban: egyik, ma még ismeretlenségben rejtőző rokona rövidesen felfedi előttünk a titkot. Valaki azonban - egy régi jó barát - már elmondta, hogy amikor nősülés előtt állt, biztos, ami biztos, zarándokúira indult Lengyelországba. persze Belzbe, az Igazak Igazához, ráv Áháron Rokéachhoz. A belzi udvarban szívélyesen fogadták, a nagy rabbi pedig nemcsak megáldotta a készülő frigyet, hanem egy, az esküvőn összetörendő poharat is átadott Stern Mártonnak, aki akkor még csak készülődött a családfői és a bácsi szerepkörre. Ez azt jelképezte: az ünnepen a rebbe is jelen kíván lenni. Ne cifrázzuk. Amikor az üzleti hőmérő 1933-ban a Rumbach utcában a mélypontra zuhant, a vendéglős újra fölkerekedett és elutazott Belzbe. Pár napig várnia kellett, amíg audenciát kaphatott, mert akkoriban százak és százak zarándokoltak a csodarabbihoz egy kis bíztatásért, lelki és szellemi erősítésért. Hiába, fordulni készült a világ, és sajnos, rosszra is fordult- A gójokból fogsz megélni - mondta Stern Mártonnak a század legnagyobb zsidó látnoka, természetesen jiddisül. És hozzátette: emiatt ne legyenek előítéletei; a sorsot ne akarja megváltoztatni. A hogyanról a belzi cádik nem szólt. De nem is kellett Mert már egy hét múlva olyasmi történt, ami döntő fordulatot hozott. Es nem csak Stern Márton életében. Később a cádikéban is. Csak sábesz ne lett volna! De bizony az a nevezetes luxusautó nem kedden, mégcsak nem is pénteken, egyenesen szombat délben állt meg a vendéglő előtt. A sofőr a volánnál maradt, de a kocsi elegáns gazdája belépett az ajtón. Most ne írjuk le az öltözékét, meg hogy volt-e virág a gomblyukában, 8 milyen cipőt viselt. Egy úr, ha belép valahová, látszódjék meg rajta az előkelőség. Ha ez nem így van, nem érdemes úrnak tekinteni, s nincs miről beszélni. Nos, Stern bácsi olyannyira érzékelte a jövevény rangját, hogy hirtelen zavarában nem is ő ment az asztalhoz, hanem - pusztán a szemével intve - egyik pikolófiút küldte a csatába,- Sólet van? - kérdezte a vendég. Maga a kérdés úgy hangzott e helyen, mintha afelől érdeklődött volna, vehet-e levegőt A pikoló makogott valamit, hogy szombatra csak annyi adagot főznek, amennyit az ünnep előtt a törzsvendégek előre megrendelnek, sőt kifizetnek, ezért méltóztassák talán valami mást rendelni, ami persze éppoly finom... Stern bácsi, aki a konyhafüggöny mögül figyelte a fejleményeket, előlépett. Hogy azért a probléma megoldható. Sőt, ha; lehetséges, szeretné felhívni a tisztelt vendég figyelmét a ház nevezetességére, a töltött halra, amiből véletlenül - hászte véletlen?! - van egy el tett adagja. Évezredes mederben haladnak az efféle párbeszédek. Nem is itt volt a bökkenő. Hanem az ebéd végén. Amikor a jóllakott és láthatóan elégedett férfiú fizetni akart. És meghallotta, hogy ez nem lehetséges.- Nagyszerű! - kiáltott fel. - Tehát ez maga a paradicsom. Jövő szombaton a barátaimat is behozom.- Ahogy méltóztatik gondolni - hajolt meg mélyebbnél is mélyebbre Stern Márton vendéglőtulajdonos. Mert a névjegyen, amit a vendég az asztalon hagyott, s ő gyorsan elolvasott, ez állt: gróf Bethlen István. Se több, se kevesebb. Hét közben a sofőr természetesen benézett a Rumbach utcai étkek és ízek birodalmába. És nemcsakhogy fizetett, hanem gazdája nevében meglehetősen tekintélyes összeggel, számlát is nyitott- Majd jelezzék a kegyelmes úrnak, ha elfogyott - szólt a rendelkezés szerint Már mint hogy akkor ismét feltöltik a vonatkozó tárcát. így esett, hogy miközben odakint a világ olyan volt, amilyen, Stern bácsi vendéglője népszerű lett a magyar arisztokrácia köreiben. Gyakran megfordult itt ifj. Horthy Miklós, s vele és mellette megannyi ismert, népszerű személy. Képviselők, diplomaták, újságírók. S köztük, például, Karády Katalin. És vele nagy hatalmú szeretője, az akkori idők egyes számú kémfőnöke, Újszászy István tábornok is. Jeles vendégek - gójim, ahogy a belzi cádik mondta. Akik aztán, amikor eljött a segítés órája, nem is tagadták meg a közbelépést ráv Áháron Rokéach életének megmentéséért. De ez már egy másik - még kikutatandó - történet, és éppen tíz évvel később, 1943-ban zajlott. Amiről persze még szeretnénk írni, ezeken a hasábokon is. A lehetetlen prófétája „Bázelben megalapítottam a zsidó államot” -jegyezte fel naplójába Herzl Tivadar a száz évvel ezelőtt megrendezett I. Cionista Kongresszus megnyitója után. Ötvenegy évvel később az ő fényképe alatt jelentette be Izrael Állam megalakulását Ben Gurion, az ország első miniszterelnöke, jelezve, hogy - noha az 1897. augusztus 28-án kezdődött tanácskozástól hosszú út vezetett a megvalósításig - Herzl munkássága egyedülálló jelentőségű volt a zsidó nemzeti otthon megteremtésében. Ennek ellenére a budapesti születésű Herzl nem az első volt, aki úgy vélte, hogy az antiszemitizmus ellen a legjobb orvosság, ha a zsidók közel kétezer év után hazatérnek a Szentföldre. Ám neki nem ez volt az első javaslata a zsidókérdés megoldására. Izraelben nem szívesen hangoztatják, de tény, hogy a .Judenstaat” későbbi megálmodója 1893-ban még komolyan felvetette a zsidók tömeges kikeresztelkedésének ötletét, ami megszüntetné az Európa-szerte megfigyelhető gyűlöletet a zsidók iránt. Csak az emlékezetes 1893-1894-es Dreyfus-per-amelyben egy zsidó származású francia kapitányt hazaárulással vádoltak, majd száműztek - után alakult ki az éppen Párizsban, a Neue Freie Presse tudósítójaként dolgozó Herzlben az a meggyőződés, hogy a modem antiszemitizmus számára nincs beilleszkedett, „jó” zsidó. A felvilágosult, európai műveltségű Herzl sajátos elképzelései miatt komoly támadásoknak volt kitéve a zsidó kultúrát, történelmet, vallást jobban ismerő cionista vezetők részéről. Nem aratott osztatlan sikert a létrehozandó ország hiva talos nyelvére tett javaslata, sem a kissé „szocdem” zászló terve. (A zsidó állam lobogójaként szerinte fehér alapon hét arany csillag lett volna megfelelő, mely a hétórás munkanapot jelképezte volna. Beszélt nyelvként a nagyobb európai kultúrnyelveket, a németet, a franciát és az angolt javasolta. „Svájc is többnyelvű állam, és remekül működik így is” - írta naplójában.) Cionista körökben a legnagyobb vitát és Herzl-ellenes indulatot azonban az „Uganda-terv” váltotta ki. Miután komoly diplomáciai erőfeszítései ellenére (tárgyalt a szultánnal, a német császárral, a pápával, angol és orosz miniszterekkel) egyik nagyhatalom segítségét sem sikerűit megszereznie a zsidó haza létrehözására az ekkor még török kézen lévő Palesztinában, az elkeseredett Herzl azt javasolta a Cionista Kongresszusnak, hogy küldjön vizsgálóbizottságot Ugandába, melyet 1903-ban a brit kormány ajánlott fel a zsidók számára. (Mivel Herzl lemondással fenyegetőzött, a Cionista Kongresszus kis többséggel megszavazta vizsgálóbizottság kiküldését, de 1905-ben, Herzl halála után egy évvel, az angol javaslatot rögvest visszautasították.) Herzl egyébként úgy képzelte, mihelyt megszerzi a chartert, a nagyhatalmak támogatását biztosító okiratot, azonnal zsidók milliói vándorolnak majd a Szentföldre - „A kivonulás az ígéret Földjére lényegében óriási, a modem világban példátlan szállítási művelet lesz” -, ez azonban, akárcsak a 10 milliárd márkás kölcsön jegyzéséről szőtt elképzelése, merő álomnak bizonyult. Ennek ellenére a századforduló idején megalakuló zsidó diákszövetségek, cionista mozgalmak részéről „próféta", „messiás”, „király” címeket kiérdemelt vezető a Cionista Kongresszus megszervezésével és diplomáciai tevékenységével a nemzetközi politika színpadára emelte a zsidó nemzeti mozgalmat, és a zsidó állam létrejöttéről mint történelmi szükségszerűségről beszélt akkor, amikor a legtöbben még elképzelhetetlennek tartották azt.
