Newyorki Figyelő, 1996 (21. évfolyam, 2-8. szám)
1996-07-15 / 6. szám
6 NEWYORKI FIGYELŐ 1996 július 15. MINDENT FELFALTAK A LÁNGOK” 'l NEWYORKI FIGYELŐ mar méltatta Kertész Lilly nagysikerű könyvét: Mindent felfaltak a lángok. Az alábbiakban részletet közlünk a műből, amely a vészkorszakbeli élmények különleges egyem hangnemben való felelevenítésével az olvasóra rendkívüli hatost tesz. Február 7. Száz társnőnket átszállították Uphusenba, Brémától huszonkilenc kilométerre. A Rodik cementgyárban kellettek munkások. Amióta Brémába érkeztünk, a romeltakarításon kívül cementgyárakban is dolgoztak közülünk csoportok. Brémától huszonhat kilométerre, Hemelingben, a Lüning gyárban, ötven fő... Usenben Achimnál harminchárom kilométerre Brémától, száz fő... míg az említett Rodikban átlagban nyolcvan fő. Az első időben teherautók szállították a häftlingeket, később a jármű- és üzemanyag-hiány miatt gyalog kényszerítették őket oda-vissza ilyen nagy távolságra. Ez részben rengeteg időt elvett, de főképpen, mire megérkeztek a munkahelyre, már összecsuklottak a fáradtságól és jóformán teljesen használhatatlanokká váltak. A Rodik gyár nem akart lemondani a majdnem ingyen munkaerőről, ezért intézkedések történtek egy kis láger berendezésére Uphusenben. Kétszáz munkást kért a gyár, de csak százat kaptak és ezek február 7-én végleg átmentek. Landesmann Éva ment velük, mint lágerláteste. A lágert összesen öt SS őrizte. A munka nagyon nehéz volt, de az ellátás jobb, mint Obernheide-ben. Március 8-án meghalt a revierben Cederbaum Éva, huszonegy évet élt. Másnap, március 9-én a negyvenéves Faiga Lesaman halt meg, ugyanaznap Bluma Leszczynska, huszonegyévesen. * * * Március 20. Éjszaka, könnyeimet nyelve, ébren feküdtem a szalmazsákomon... Holnap leszek huszonegy éves... Nyitott szemmel bámultam bele a lágerszoba sötétjébe és visszagondoltam egy évvel ezelőtti születésnapomra. Azon a napon indult el a lavina. Egy éve! Bizony, már egy éve, hogy március tizenkilencedikén a németek bevonultak Magyarországra. Mi Rimaszombatban csak másnap, húszadikán tudtuk meg a hióbhírt, ami az egész országban félelemmel töltötte el minden zsidó szívét. Ó, Gyuri, azt ígérted akkor, hogy csak néhány nap és mint egy rossz álom, elmúlik ez a ’’kellemetlenség". Azt ígérted, hogy nemsokára jót nevetünk azon, hogy ez az “átmeneti zavar” elrontotta a húszéves születésnapomat. Ügyesen hazudtál. Hittem neked. Ezzel loptam egy napot az életem számára. Mert minden, ami azután történt és történik még ma is — ez nem élet. A szervezet működik, de benne az ember tetszhalott. Vár, vár a feltámadásra, ami majd akkor következik el, ha a háború után mindannyian találkozunk. Addig azonban nagy feladat vár még ránk, amiben nem segíthetünk egymásnak: vigyázni magunkra, hogy átvészeljük a szörnyű vihart és megmeneküljünk — egymás számára. Ezt a harcot még egyedül kell megvívnunk. Nem tudom, most merre jársz? Hová vitte munkaszolgálatos századodat a sors? Te sem kapsz rólam semmi hírt. Talán haragszol is, amiért nem válaszolok a leveleidre és nem tudod, hogy azok soha nem kerültek el hozzám. Honnan tudnátok ott... valahol, elszakítva az otthontól, hogy mi történt a családdal? Nem is sejtitek, hogy nem létezik már “otthon” és “család” egyetlen munkaszolgálatos számára sem. Kiűzték a családokat az otthonokból és rabszolgamunkára kényszerítették. A munkára képteleneket pedig egyszerűen meggyilkolták. Aki megjárta Auschwitzot, ott élt a krematóriumok árnyékában, tüdeje megtelt a súlyos füsttel, ami az égő hús bűzét hozta magával, — annak semmi kétsége efelől. A menyasszonyodat, akit úgy féltettél és kényeztettél, lehetetlen göncökbe csavart, mezítlábas, lekopaszított fantom-lénynyé változtatták és állatnak is kibírhatatlan életre kényszerítették. Mit szólnál, ha így látnál? Borzadva elmenekülnél? Nem, nem! Hiszen tudod, hogy a visszataszító külső alatt ugyanaz a szív dobog, ugyanazokkal az érzésekkel és vágyakkal, mint a búcsú percében egy évvel ezelőtt. Olyan fiatal vagyok. Megfelelő körülmények között a külsőm ismét visszanyeri régi formáját. Nagyon, nagyon akarom majd, ez kötelességem veled és a családdal szemben. Addig jobb, ha nem tudsz semmiről. Hiszen neked sem könynyebb, akárhol is vagy. A miattunk való elkeseredés és aggodalom ne gyöngítse még jobban erődet, amire neked magadnak is nagy szükséged van az életben maradásért folyó nehéz harcban. Imádkozom, hogy ne tudd meg sorsunk, mielőtt hazaérsz. Akkor már együtt leszünk, egymásból merítjük az erőt az új harchoz és az nem a pusztítás, az öldöklés mocskos harca lesz, mint ami most itt folyik, hanem a közös életért folyó küzdelem. Az életért, amit a romokon újra építünk. Meglátod, nem lesz olyan nehéz, ha fogjuk egymás kezét. Az ablakon keresztül látom a csillagos eget, a Göncölszekeret. Holdtölte van. Ha most te is felnézel az égre, bárhol is vagy, ugyanazt a Holdat és Göncölszekeret látod. Ők fogva tartják mindkettőnk pillantását és összefonják őket. így találkozunk. Igen. Érzem, hogy lelkeink ebben a pillanatban találkoznak, tisztán hallom hangodat: minden jót kívánsz a születésnapomra. Köszönöm drágám. Soha, egy évben sem volt ilyen nagy szükségem a jókívánságokra. Gyuri arca emlékével aludtam el. így ünnepeltem meg Brémában egyedül, egy ócska szalmazsákon összekuporodva a huszonegyedik születésnapomat. * * * Márton Jenő “Családi albunv} című könyve- Csengeti Imre és Ron Giláuli írt előszót a könyvhöz -A SZERZŐ JÓVAL TÖBBET ADOTT, MINT AMENNYIT ÍGÉRT... A szerző azt írja, hogy 75. születésnapja alkalmából lepte meg magát az életregényével. Mi, az olvasói is osztozunk a meglepetésben, ugyanis Márton Jenő több szempontból is meglepi az olvasót. Mindenekelőtt torokszorítóan érdekesek a könyv Vészkorszak-vonatkozásai. Ritán sikerül írónak ilyen hatásosan és hitelesen ábrázolni a Vészkorszak eseményeit saját kis világában, a konkrét esetben Észak-Erdélyben. Nagyszerű a könyv nyelve, amely az erdélyi irodalom kivételes kifejezőkészségét veti latba, hogy megfelelő hatást tegyen az olvasóra — de nem a túlzások halmozásából keletkező hatást. És végül, de nem utolsósorban a szerző kiváló szociográfiát ír a falujáról, Érolasziról — ki hallott róla korábban? — és a környékéről. (Folytatása 11. oldalon) Szerkesztőségünk a napokban I kapta meg Márton Dávid Jenő, Jeruzsálemben élő írŐnak visszaemlékezéseit a munkaszolgálatos időkből. A könyv sikere Izraelben minden előzetes várakozást felülmúlt. Dr. Benedek Pál emlékezett meg a műről az Új Kelet hasábjain. Méltató cikkét az alábbiakban közöljük. Megrendelést a könyvre kiadóhivatalunk készséggel továbbít.