Newyorki Figyelő, 1992 (17. évfolyam, 3-12. szám)
1992-08-26 / 8. szám
1992 augusztus 26. NEWYORKI FIGYELŐ 3 Prof.Dr. SÁRVÁRI ÁGNES: NYOMONKÖVETHETÖ-E A HORTHY-SZÁLASI REZSIM IDEJÉN ELRABLÓIT ZSIDÓ VAGYONOK SORSA? Mióta a cikk megírására készülök, azon gondolkodom, hogyan hidalható át, illetve áthidalható-e egyáltalán a messzeség, amely New York és Budapest között feszül? Két világ, kétféle gondolkodásmód, életformává rögzült, egymástól eltérő hagyományok. Ugyanarról az 1938-45-ös borzalmakról beszélünk, de kifejezéseink mások. Amerikában a Holocaust mementoként kötelező tantárgy, elítélése az emberi jogok tiszteletének elemi követelménye. Nálunk a volt üldöző és üldözött oldaláról egyaránt elhallgatásra ítélt emlék. Talán egy évtizede sincs, hogy a reveláció erejével ható dokumentumközlések nyomán a magyar közvélemény elsősorban a fiatalok felfigyeltek a magyar történelem e nagy kérdőjelére, sőt felkiáltójelére. A „magyar zsidóság" fogalma is messzi idők emlékét idézi. Nem vitás, a régi századfordulós magyar nemzeti zsidó közösség a múlté.S az új? Meg kell kérdeznem Jcisebbség-e,etnikum,vallási közösség, netán üj politikai kultúra hordozói-e a magyarországi zsidók? Közösséget alkotnak-e, vagy ha nem, egyének konglomerátumát képezik? Nekem úgy tűnik egyelőre igyekvő egyének egymásratalálásának lehetünk szemlélői. A közösségalakulásnak kezdeti stádiumát élik át sok ellentéttel, vitával, - őszintén kimondom - marakodással terhelten. Élményeink is messzire vezetnek.Magam és sok tízezren gondolkodó emberként éltük meg a Holocaustot.A maiaknak olyan távoli,messzi történet ez,mintha a történetek régi századok regéit idéznék. S mint asszony is messzetekintő felelősséget érzek: hordozzam-e a fájdalmat, azonosuljak-e tíz vagy tízezrek vádjával, vagy mindezek tudatában a múltat egyszerűen tanulságként kezeljem egy jobb jövő reményében ? Ezek után nehéz objektiven irni.Mégis: a távolság kötelez. Röviden és tárgyszerűen megfogalmazni tapasztalataimat és felfogásomat. Melyek a magyar Holocaust sajátosságai? 1920-as Numerus Clausustól kezdve, az 1938-45 közötti zsidóüldözést és gyükosságokat, az intézkedések láncolatát mind a magyar kormány törvényei és rendeletéi tették lehetővé. (A kiadott törvényeknek és rendeleteknek csupán 1-1 mondatos összefoglalója 75 oldalt tesz ki). A zsidótörvények végrehajtását az 1920-tól 1944-ig a hivatalban levő, nemzetközüeg elismert magyar állami és gazdasági apparátus hajtatta végre, mindigis egyházi áldással. Ez történt még az 1944-es német megszállást követően, sőt a nyilas hatalomátvétel után is. Nem reális tehát az Antall-kormánynak az az álláspontja, hogy kárpótlás csak a bírói ítéletek révén károsultakat illeti. A törvény maga volt a sommás ítélet. Az tette lehetővé, hogy állampolgárságuktól, tulajdonuktól, szerzett diplomájuktól, iparengedélyüktől, munkahelyüktől, tulajdonuktól, majd lakóhelyüktől, fokozatosan, folyamatosan a magyar lakosság 6 %-át meg fosszák. Ezért aztán védekezésre sem volt módjuk. Ma kormánykörök vitatják azt is, hogy a munkaszolgálatosokat nagyobb tragédia érte-e, mint a katonákat — mondván: az előbbiek civilekként élhették meg a háborút. De nem erről van szó. Civilruhában, de hómezőkön, aknamezőkön, ágyútöltelékként, élelem és orvosi segítség nélkül élték meg a frontszolgálatot, ügy, hogy a hazulról küldött kötött keztyűt sem kapták meg. S akik hazaérkeztek ? A „haza" meg gettót, deportációs vagont jelentett. Nehéz különbséget tenni, rangsorolni... Kezdetben, 193841 között „csak" a részvényeket, iparengedélyeket, bankbetéteket, árúkészletet vették el. Aztán az ingatlant, a szakmát, a hivatást. Az 1944.évi náci megszállás után működött magyar kormányok az előzetesen, évek óta listába vett javakat egyszerűen elvették, mind egy szálig. Mivel az államapparátus mindig is pontosan lajstromozott, az adatok megvannak az elvételről, sőt az újraelosztásról is. Mi sem bizonyítja jobban az adatok teljességét, mint az, hogy még ma is vannak csoportok, érdekközösségek, sőt igazgatásban tevékenykedő magasrangú tisztségviselők is, akik a levéltári anyagok zárolására, az iratok megsemmisítésére, különböző jogokra hivatkozva a kutatás megakadályozására törekednek. Vájjon miért teszik ? Van-e rá nyílt határozat netán ? Nincs. Hogy mit, hogyan tiltanak a minisztériumok, az m a g a a bizonyíték. A negatívum is bizonyíték. Különösen, ha az kiegészül végülis a ténylegesen dokumentált koncepciókkal. (A levéltárakkal folytatott manipuláció külön cikket érdemel. A múltban s a jelenben egyaránt.) 1939 42-ben meghatározták, hogy a gazdasági életben a zsidók részesedését 6%ra kell csökkenti. De kik legyenek a h a - szonélvezők? Különböző, kereszténynek kikiáltott, valójában hatalmi érdekcsoportok: Hangya-szervezet, Keresztény Malmosok Szövetsége, Baross Szövetség, stb. 1941-től faji alapra helyezték a zsidókérdést és a tulajdonuktól megfosztották őket (még ha ennek az aktusnak különböző formákat is adtak). Az új elit döntött új földtulajdonosi réteg kialakításáról. Első szava a Vitézi Széknek volt, amely a kormány félkatonai szervezeteként működött, tömegpolitikai feladata szerint pedig a háború iránti elégedetlenséget a frontkatonák rokonainak juttatott zsidó javakkal kívánta enyhíteni. A „zsidó" raktárkészletek, mozgósítható értékek elvonása pedig a népre nagy terheket hárító háborús költségek csökkentését szolgálta. Amint később (csak 1944- ben) a már évtizedek óta a náciknak gyártó nehéz-, műszer-, könnyű- és élelmiszeripar is„kisajátításra került." 1944-ben már miniszteri utasítás határozta meg százalékosan is)iány százalék jut a német náci hadseregnek, mennyi a magyarnak, mennyi a közigazgatásnak, mennyi - a legkevesebb - a keleti hadszíntérről menekülőknek. A javadalmazottak köre tehát nagyon széles volt. S nem szólok akkor még a hírhedt műkincsekről, vagonnyi ékszerről, devizatartalékokról, bélyeggyűjteményekről, könyvtárakról, amelyeket külön kormánybiztosság gyűjtött össze és a felsőbb hatóságok osztottak szét. A zsidó vagyonok gyűjtését és elosztását ugyanis külön kormánybiztosság végezte, az 1945-ben Kanadába menekült Túrvölgyi Albert főtisztviselő vezetése alatt. A Nyugatra vonuló nácik nagy értékeket vittek el. Részben vannak adataink azok első tárolási helyéről. Hogy aztán a büntető eljárások során felmentett nácik hova vitték a magyar javakat, csak sejtéseink - de ellenőrizhető sejtéseink - vannak. A Hitközségek a békét 1946-ban előkészítő nagyhatalmak előtt igazolták,hogy az elhurcolt javak túlnyomó része zsidóktól eredt, s ezzel a Nyugaton megtalált javak többségét kivonták a fasiszta Németországgal szövetkezett Magyarország háborús jóvátételi kötelezettsége alól. Ennek fejében a magyar kormány létrehozta a Zsidó Helyreállítási Alapot, amely az elpusztult egyének és közösségek jogos örökésének minősült. Kezdetben ez működött is, de a stabilizációt előkészítő értékzárolások, az államosítások, a juttatott és juttatásra kijelölt értékeket a zsidóságtól elvonták. (Ma, amikor a Zsidó Helyreállítási Alapot „beolvasztott" Egyházügyi Hivatal megszűnt, a ténylegesen intézkedő újra csak az állam, a kulturális tárca? ) Az 1947-től az új szocialista állam által államosított műkincsek, ékszerek, könyvritkaságok, részvények az ötvenes években, az embargo idején jelentékeny devizabevételi forrást képeztek. 1960-as években az egyházak és a magyar állam között valamelyest rendeződött a viszony. A zsidó hitközség azonban csak létszámarányosan részesült némi juttatásban. Tulajdoni jogosultságról szó sem esett. Illetve: rengeteg zsidó közösségi tulajdont a helyi tanácsok, a fővárosi tanács, hivatalok — beleértve a Külügyminisztériumot is - elvettek, vagy formális kényszeráron „felvásároltak." 1972-ben, amikor a nyugatnémet kormány a jóvátételt nyújtotta a koncenttrációs táborokban szenvedetteknek, a jogosultak köre a reálisnál sokkal szűkre szabottabb volt. A súlyosabb azonban az, hogy a teljes összeget soha nem kapták meg, afölött az Értékforgalmi Bank nevű állami szervezet rendelkezett. Mire költötték a pénzt ? A Holocaust után annak magyar utóélete is igencsak sajátos ! Igazán nagy volt a zsidó vagyon, ha abból telt a II. világháború erőfeszítéseinek egyrészére, az 1945 utáni forint-stabilizációra, a szocialista iparosításra és még az 1960 utáni reformok egy részére is...! (Korabeli számítások szerint a Magyarország által jóvátételként kijelölt öszszeg nagyságának felelt meg.) Mi a teendő ? Minden adat rekonstruálható. Azt hiszem, meg is kell tennünk. Az igazság és a nemzet lelkiismerete végett. A közösségi vagyonokat (hitközségi épületek, iskolák, kórházak, szociális létesítmények, múzeumok, stb.) vissza kell igényelni, s azok értékét a jövő zsidó közösség építésére, s a magyar progresszió javára kell fordítani Az egyéni jóvátétel alapját az államosítási törvények érvénytelenítése nyújtja. Érthető, hogy a múltbeli kormányzat mindezekről nem akart tudomást venni, mindenekelőtt azért, mert bárkinek a kezébe is jutott a tulajdon, azt államosította. „Faji kérdés" pedig nem volt, csak osztályharc és internacionalizmus. De miért nem akar erről a jelenlegi, demokratikusan választott, piacgazdaság és törvény előtti egyenlőség talaján álló kormányzat tudomást venni ? Mert jogfolytonosságát, történelmi példaképét a Horthyrendszerből meríti. Természetesen politikai tisztségviselőinek meghatározó része is ezen a múlton nevelődik. (Tagjai között vannak a véreskezű Héjjas és Horthy legbensőbb körének közvetlen hozzátartozói is.) Tehátmem érdekük a műtárgyak felkutatása, elkótyavetyélt részvények sorsának feltárása, lista szerint eltulajdonitott orvosi berendezések visszaszerzése, a földek visszaadása. Kis szatócsboltok és nagy könyvtárak egyaránt érdektelenné válnak, csak a múlt felelősségéről ne essék szó. Pedig érdemes lenne számot vetni az elrabolt vagyonok sorsával. A kép mára teljes. Különböző csoportokkal karöltve derítettük fel a zsidó vagyonok sorsát. Akadtak segítőink között volt nyilasok, akik látva a náci rablást, nemzeti érzéstől indíttatva a zsidó vagyonok felkutatásának szentelték életüket. Egyszerű, szakmájukat szerető és tisztességüket nagyra tartó levéltárosok, sokan a kárvallottak közül. Segítettek nemzetközi szervezetek, amelyek elsősorban a történelmi igazságszolgáltatást szolgálják, s függetlenek a káosszal terhelt magyar valóságtól. De sajnos, nem függetlenek a magyar valóságtól a kis vallási, vagy vallási alapon szerveződött csoportok, amelyek hol hegemóniára törekvésükben, hol a kormánnyal rossz kompromisszumot keresésükben jiol - hadd mondjam ki - gettó szemlé létükben az egységes kutatás és megoldás nehezítői. 1945-ben még friss és indokolt tett lehetett volna a fajüldözést elítélő törvények szellemében intézkedni. Ez vontatottan haladt. Majd elsodorta a földreform, s még sokkal inkább a vágy: ne beszéljünk róla. S aki beszélt, — védelem helyett a haszonélvezők nagy tömegeinek vádjával találta magát szemben. Ma: érvényesíteni kell a Zsidó Helyreállítási Alap érintetlen tulajdonjogát. Sürgősen napirendre kell tűzni a Szovjetunióba került másfél millió műkincs védelmét. U.i. ezekre a „magyar műtárgyakra" bizottságot küldtek ki,amely a zsidó közösség megkerülésével az orosz kormány közreműködésével tervek szerint műkereskedők révén Amerikában értékesíteni kívánja azokat (anélkül, hogy magyar földet érintenének). Ezeket azonnal nyüvános nemzetközi védelemben kell részesíteni. Egyéni jóvátételben kell azokat részesíteni, akiknek nem maradt hozzátartozójuk, akiknek utolsó éveit meg kell szépítenünk anyagi és erkölcsi értelemben egyaránt. Mi legyen azokkal, akik évtizedek folyamán a zsidó vagyonokból részesültek ? Szembe kell néznünk a tényekkel: nekik vállalniok kell a múltból öröklőtfelelősséget. De vájjon az utódra is áll ez a kötelezettség ? Úgy gondolom, a nemzeti és generációk közti megbékélés célját a közösségek, a közigazgatás és állam részvételéval — és természetesen áldozatvállalásával - a kárvallottak nagyvonalú engedékenységével kell elérnünk. De nem hallgatással, vádaskodással, iratmegsemmisítéssel. Az ilyen akciók rossz emlékeket idéznek. S újabb 40 évvel terhelnék az újonnan születő demokrácia lelkiismeretét. (Lásd még a szerkesztőség hozzászólását a 10. oldalon)
