Newyorki Figyelő, 1991 (16. évfolyam, 2-11. szám)
1991-08-09 / 8. szám
10 NEWYORKI FIGYELŐ 1991 augusztus 9. í\ szovjet tömbben a második rendszerváltás akkor következett be, amikor nem sokkal 1985 márciusát - Gorbacsov hatalomra) utását - követően meghirdették a glasznoszty és a demokratizálás politikáját. Ennek eredményeként gyakorlatilag megszűnt a kommunista világrendszer, felbomlott a szovjet tömb - és ezzel párhuzamosan két egymásnak ellentmondó változás következett be a zsidók és a Holocaust helyzetében, illetve a róluk vallott közfelfogásban. Néhány volt kommunista parancsuralmi országban bevezették a parlamenti többpártrendszert, másokban újjászervezték a politikai életet, minek következtében a zsidó élet is újjáéledt. Mint a többi etnikai-nemzetiségi csoport, a zsidók is sok kulturális, vallási és politikai szervezetet hoztak létre. A zsidó öntudat növekedése különösen Magyarországon és a Szovjetunióban volt szembeszökő. A diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele Izraellel, majd az azt követően kialakult kulturális és gazdasági kapcsolatok megerősítették a zsidó büszkeséget és önbecsülést. Sok asszimilálódott és idegen kultúrát felvett zsidó, főleg a Holocaust túlélőinek gyermekei és unokái, most zsidónak tekintették magukat, és alig várták, hogy újra zsidó életet élhessenek és zsidó értékeket vállalhassanak. Különösen sokat foglalkoztak a múltban tabuként nyilvántartott vitás kérdésekkel s kezdtek nyíltan szembenézni a kommunista antiszemitizmus robbanásveszélyes témájával, a két háború közötti rendszerek diszkriminatív politikájával s annak a tragédiának a különböző vonzataival, amely a náci korszak alatt az európai zsidóságot sújtotta. A demokratizálás és a glasznoszty politikája - az alapvető polgári jogok mellett - a régóta elnyomott etnikai-nemzeti gyűlölködést is a felszínre hozta. A szovjet tömb szétesése nyomán bekövetkező politikai feszültségek és gazdasági zűrzavar eredményeként a zsidó kérdés és az antiszemitizmus bevett belpolitikai eszközként újjáéledt, még az olyan országokban is, ahol jelentéktelen számú zsidó népesség él. Mint azt az elmúlt két esztendő fellángolásai nyilvánvalóan bizonyították, a kommunista internacionalizmus Kelet-Európábán nem tudta kiirtani a nacionalista érzelmeket. A politikában végbement liberalizálás olyan heves idegengyűlölő, nacionalistapopulista reagálást is kiváltott, amely azonkívül, hogy megmérgezte a kapcsolatokat néhány - korábban a szovjet tömbhöz tartozó - nemzet között, rontotta a helyi etnikai-nemzetiségi kisebbségek helyzetét is. A területi és etnikai-nemzetiségi viták elmérgesedése, ideértve az antiszemitizmus terjedését is, - 45 évnyi internacionalista nevelés után - újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy Kelet-Európa politikai kultúrájában, vallásában és hagyományaiban milyen mély gyökereket vert az idegengyűlölet és a türelmetlenség. A kommunizmus összeomlása konzervatív-nacionalista-populista fellendülést eredményezett, amely minden ízében a harmincas évekre emlékeztet. Néhány újonnan alapított, vagy működését felújító szélsőséges csoport, mint például a Pamjaty a Szovjetunióban, - csakúgy, mint a nácik idején - az antikommunizmust és antiszemitizmust veszélyes gyúanyaggá keverte össze. Bár ezek a csoportok egyelőre a belpolitika perifériáján működnek, mégis sikerül nekik - csakúgy, mint a náciknak - időről időre felhívni a közvélemény figyelmét a zsidóság és a kommunizmus között létező állítólagos kapcsolatra, arra a kapcsolatra, amelyet Kelet-Európa számos helyén különböző fokú szenvedéllyel újra meg újra elővesznek. A szélsőséges nacionalista csoportok által vallott nézetek, többek között az a vádjuk is, hogy a történelemben minden rosszért a zsidók a felelősek - Krisztus megölésétől kezdve a bolsevizmus által okozott károkon keresztül egészen a peresztrojka jelenlegi gondjaiigazért lehetnek hitelesek és véleményformálóak, mert néhány megrögzött antiszemita vezető állást tölt be s mert a megválasztott vagy hivatalosan kinevezett antiszemita illetékesek ilyen politikát folytatnak. A Szovjetunióban például a 15 tagú Elnöki Tanácsba beválasztottak két közismert antiszemitát, Valentyin Raszputyint és Venjamin Jarint. Viktor J. Filatov vezérőrnagy, a Honvédelmi Minisztérium ^által kiadott Katonatörténeti Folyóirat (Vajenno Isztoricseszkij Zsumal) szerkesztője - keményvonalas sztálinista nacionalista - szükségesnek tartotta, hogy részleteket közöljön Hitler Mein Kampf-jából, és bejelentette, hogy folytatásokban közölni kívánja a „áon Bölcseinek Jegyzőkönyvét”, azt az antiszemita hamisítványt, amit a nácik a zsidók ellen vívott háborújukban használtak fel.5 RANDOLPH L. BRAHÁM Antiszemitizmus és Holocaust Új megítélések Kelet-Európábán és a Szovjetunióban (Befejező rész) A zsidók és a kommunizmus náci módon történő összekapcsolását számos olyan tényezőre lehet visszavezetni, amelyeket az idegengyűlölő soviniszta nacionalisták ravaszul ki is használnak. Abbéli téves hitükben, hogy az majd megoldást kínál a több évezredes antiszemita sorscsapás ellen, kezdetben a zsidók viszonylag nagy számban váltak a kommunizmus híveivé. Közülük - legalábbis rövid ideig - meglehetősen sokan vezető pozíciókat töltöttek be a bolsevik mozgalomban és a háború utáni első kelet-európai kormányokban. Bár a zsidó származású kommunistákat az összes vezető központi és helyi párt- és állami pozícióból száműzték, és 1948 óta az összes csoport közül talán a zsidóknak kellett a legtöbbet szenvedniük a kommunisták alatt, a kelet-európai társadalmak jelentős rétegei továbbra is ragaszkodnak ehhez a nemtelen kapcsolat-elmélethez. Ennek a fanatizmusnak az egyik fő forrása abban keresendő, hogy a zsidók és az antikominunista nem zsidók másként - néha homlokegyenest ellenkezően - ítélték meg a náci vereség katonai és politikai következményeit. Az összes túlélő zsidó számára természetes volt, hogy a Vörös Hadseregre úgy tekintenek, mint ami felszabadította őket a nácizmus hosszú rémálma alól, sok kelet-európai viszont a Vörös Hadseregben azt az eszközt látta, amellyel hazájukit rabigába vetették. A kommunizmus bukása után bekövetkező politikai liberalizálás és gazdasági reformok következtében a kelet-európai politika homlokterébe került a zsidókérdés és az antiszemitizmus, amit az elmúlt években lezajlott választások során a nacionalista-populista elemek körmönfcntan ki is használtak a politikai hatalom megszerzése érdekében. Számos, a posztkommunista politikai élet jobbközepén helyet foglaló képviselőjelöltnek és főtanácsadóinak a beszédeit át- meg átszőtték finom célzások a zsidókra, akik „mások”, vagy hogy a sajtót és a különböző szakmákat idegen etnikumú kisebbségi csoport uralja. Ezek a kitételek együtt jártak olyan gyanúsítgatásokkal, hogy a nyugati orientációjú liberális politikusok zsidó származásúak. Magyarországon nemrégiben arról folytattak vitát, hogy vajon a magyar zsidók zsidó vallású magyarok-e - mint azt a vezetésben helyet foglaló zsidók és keresztény követőik állítják -, vagy csupán etnikai-nemzetiségi kisebbség - amint azt zsidó és nem zsidó nacionalisták hirdetik. Alig egy maréknyi, a nacionalista-populista mozgalmakkal szövetségben álló politikus és értelmiségi továbbra is arra használja fel a zsidóellenes érzelmeket, hogy elterelje a figyelmet azokról a társadalmi-gazdasági bajokról, amiket több évtized hibás vezetése idézett elő, s azokról a nehézségekről, amik a piacgazdaság bevezetéséből következnek, felelős kormányzati és egyházi vezetők felismerték az ilyen nézetek által képviselt potenciális társadalmi veszélyeket és nemrégiben elítélően nyilatkoztak az összes antiszemita megnyilvánulásról és különböző lépéseket tettek, hogy gátat vessenek terjedésüknek. Ezzel egyidejűleg hangot adtak demokratikus érzelmeiknek, türelmüknek, valamint abbéli aggodalmuknak, hogy Nyugaton hogyan alakul az országaikról alkotott kép. Több kelet-európai állami és egyházi vezető - mintegy visszhangozván II. János Pál pápa szavait - az antiszemitizmust, mint Isten és az emberiség ellen elkövetett bűnt ítélte el. E tekintetben különösen állhatatosak voltak a magyarországi református egyház és a ^lengyel római katolikus egyház vezetői. Mindkét keresztény egyház lépése mögött elsősorban azt a reakciót kell keresnünk, amely az antiszemitizmus egyre nyilvánvalóbb megnyilvánulásaira válaszként jött létre. 1990. június 12-i nyilatkozatában a Magyarországi Református Egyház Zsinata sajnálatát fejezte ki a Holocaust miatt és elismerte, hogy az egyház „gyengének bizonyult mind hitben, mind tettben”. Bár a nyilatkozat nyíltan nem ismerte el Magyarország részvételét a „végső megoldás” programjában, kijelentene, hogy a zsidó — keresztény kérdésekkel kapcsolatban az egyháznak „újra és újra ki kell nyilvánítania felelősségét és megbánását”.* 1991. január 20-án az összes lengyel római katolikus templomban felolvastak egy pásztorlevelet a keresztény — zsidó viszonyról és az antiszemitizmusról, melyben a nemzet püspökei kifejezték „mély meggyőződésüket, hogy minden antiszemita cselekedet ellentétben áll az Evangélium szellemével”, és - megismételve II. János Pál pápa szavait - „ellentétben állnak az emberi méltóságról vallott keresztény felfogással”. A pásztorlevél megbocsátást kért azon lengyelek számára, akik közömbösek maradtak a zsidók szenvedései iránt vagy akár azok halálát is okozták, ugyanakkor azt is szükségesnek tartotta, hogy emlékeztesse a híveket azokra az igazságtalanságokra, amelyeket a háború utáni kommunista hatóságok követtek el, „amelyekben zsidó származású egyének is részt vettek.”’ A kelet-európai posztkommunista államokban a Holocausthoz való viszonyában egyfajta kettősség figyelhető meg. Kelet- Németország kivételével a volt szovjet tömb egyik állama sem birkózott még meg a Holocausttal, bár az elmúlt két év során Magyarország figyelemre méltó erőfeszítéseket tett e téren. Ellentétben Kelet- Németországgal, ahol az első szabadon választott parlament elismerte a németek közös felelősségét a zsidók kiűzéséért és meggyilkolásáért, kártérítést ajánlott fel és a világ zsidóitól bocsánatot kért. A többi újonnan függetlenné vált szovjet tömbbeli ország sajnálatát^ fejezte ki a zsidó közösségek tragikus sorsa felett, de továbbra is általánosan fogalmaztak, vagy egyszerűen tudomást sem vettek a kérdésről. A zsidók veszteségeit és szenvedéseit gyakran egyszerűen besorolják az adón ország háborús veszteségeihez. A zsidók tömeges meggyilkolását gyakran azonosítják azzal, hogy az országnak hány katonája halt meg a csatatéren vagy szovjet fogságban, vagy legalábbis ezzel összefüggésben tesznek róla említést. Az egykor a Harmadik Birodalom által uralt sok más országhoz hasonlóan Kelet-Európábán is megfigyelhető az a tendencia, hogy tisztára akarják mosni a történelmi múltat. Tankönyvek vagy tudományos kiadványok - nem is beszélve az antiszemita művecskékről - olvasása közben az az általános tendencia rajzolódik ki, hogy a helyi lakosságot minden felelősség alól felmentik a zsidók ellen elkövetett bűnökért. Eddig még egyetlenegy komoly, az emberek viselkedését elemző tanulmány sem jelent meg a háború alatti politikai és erkölcsi magatartásformákról, amely különbséget tenne kollaboránsok, jobboldaliak vagy a közömbösek között. A mostani posztkommunista nacionalista időszak másik - egyre szembetűnőbb - jelensége: a háborús korszak vezetőit, főleg az egykori Tengelyhez tartozó csatlósállamokban, újraértékelik. Gyakran bukkannak fel olyan új „bizonyítékok”, amelyek szerint ezek a vezetők minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy a náci korszakban megvédjék országaik nemzeti érdekeit. Amennyiben ez a mostani tendencia folytatódik, csak idő kérdése, hogy mikor rehabilitálják Ion Antonescu marsaik, Horthy Miklóst, Ante Pavlevicet és Josef Tisót. Azoknak az embereknek a körében pedig, akik elismerik, hogy a zsidókat valóban gettókba zárták és kivégző táborokba szállították, az a tendencia uralkodik, hogy ezért kizárólag a németeket okolják, és nagyvonalúan átsiklanak a helyi bűntársak gyakran perdöntő szerepe felett. A háború utáni nemzedékek semmit, vagy csak nagyon keveset tudnak a Holocaustról. A nácizmus és a második világháború áldozatainak emelt emlékművekből szinte sohasem - vagy csak nagy ritkán - derül ki, hogy a zsidók voltak az elsőszámú célpont. Ez különösen igaz a Szovjetunióra - hat évvel a glasznoszty után. Bármelyik oktatási szintet vesszük is, a tankönyvek alig tesznek említést a Holocaustról a nácizmus vagy a második világháború kapcsán - nemhogy bővebben kifejtenék azt. Az egyetlen Magyarország kivételével, ahol a téma iránt érdeklődő zsidó értelmiségieknek köszönhetően nagymennyiségű Holocausttal kapcsolatos tudományos és ismeretterjesztő irodalom jelent meg az elmúlt évek során, az egykori szovjet tömb országai a Holocaustot egyszerűen nem tekintették történelmi érdeklődés tárgyának. Ez még inkább jellemző, amikor arról van szó, hogy milyen szerepet játszott saját országuk a Holocaustban - ezt a témát gyakran valóságos tabuként kezelik. A néhány ilyen országban végrehajtott zsidóellenes akciókat sokszor úgy állítják be, mintha önvédelmi akciók lettek volna. Ezek a legendák azért is fennmaradhatnak, mert néhány ilyen rendszer egészen mostanáig megtiltotta független kutatások eredményeit bemutató tudományos munkák kiadását, lakosságukat pedig elzárták a nyugati forrásoktól. Például Romániában egészen a közelmúltig bűncselekménynek számított, ha valaki nyugati könyvet tartott otthon a Holocaustról.* Az a tény, hogy képtelenek zöldágra vergődni a Holocausttal, lehet, hogy közvetlenül befolyásolja majd a kelet-európai parlamentáris demokráciák jövőbeni fejlődését. Vitathatatlanul bebizonyosodott, hogy az antiszemitizmus és a Holocaust kapcsolatban áll egymással. Az antiszemitizmus sok éven át a politikai demokrácia fejlettségének érzékeny és lényegét tekintve pontos barométereként működött, elsősorban Kelet-Európábán. Hasonlóan az 1930- as évekhez, amikor a szabadjára engedett antiszemitizmus a „végső megoldás” sikere felé egyengette az utat, a Holocausttal való tisztességes szembenézés fel nem vállalása újfent csak elősegítheti az antiszemitizmus terjedését - összes szörnyű társadalmi következményével együtt - a posztglasznoszty korszákban. Kelet-Európa sok megválasztott vezetője tudatában van ennek az összefüggésnek, és előzetes intézkedéseket tettek, hogy meggátolják az antiszemitizmus terjedését. Még sok tennivaló vár azonban rájuk, hogy szembesülni tudjanak történelmi múltjukkal. Ez a szembesülés elkerülhetetlen és végig kell vinni - hiszen így teremthető meg annak a lehetősége, bogy begyógyuljanak a sebek és elkövetkezzen a megbékélés időszaka. A fordítás Somogyi Miklós munkája JEGYZETEK 1. Az ezekkel az ultrajobboldali csoportokkal kapcsolatos néhány részletre vonatkozóan lásd:Randolph L. Braham, „Történelmi revizionizmus és az új jobboldal". Emlékezés a jövőre, a Holocaust hatása a mai világra (Remembering for the Future. The Impact of the Holocaust on the Contemporary World.) (Oxford: Pergamon Press, 1988), 2093-2103. o. Nemzetközi Tudóskonferencia (International Scholars’Conference), 1988. július 10-13. 2. Ebben az időszakban a legnagyobb hatása Ember Mária Hajtűkanyar (Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974), című könyvének és Száraz György Egy előítélet nyomában (Budapest, Magvető, 1976) című könyvének volt. 3. Az eltérő megítélés egyik példája: Észtországban - egy olyan szövetségi köztársaságban, ahol nagyon kisszámú zsidó közösség él és az antiszemitizmusnak gyakorlatilag nincs hagyománya - igyekeztek eléggé valósághű képet festeni a Holocaustról. A részletekre vonatkozóan lásd: Zvi Gitelman, „Történelem, emlékezés és politika: a Holocaust a Szovjetunióban”. In: Remembering for the Future, i. m. 2209-25. o 4. Hogy hogyan hamisították meg a Holocaustot Komyejev és más szovjet írók, lásd a teljesen dokumentált tanulmányt: William Korey, ,,A Holocaust szovjet megítélése: történelmi emlékezetkihagyás” (Soviet Treatment of the Holocaust: History’s „Memory Hole”), Remembering for the Future, i. m. 1357-65. o., Lásd még: Alfred D. Low, „A szovjet zsidóság és a szovjet politika” (Soviet Jewry and Soviet Policy), (Boulder, CO: Social Science Monographs, 1990), 249. o. 5. A részletekre vonatkozóan lásd: The New York Times, 1991.janúár7. 6. A nyilatkozat angol fordításátlásd: „Keresztény— zsidó kapcsolatok” (Christian—Jewish Relations), London, vol. 23, No. 1, 1990., 43-45. o. 7. A pásztorlevél szövegét lásd: The New York Times, 1991. január 20. 8. „A hosszú árnyék” (The Long Shadow), Newsweek, 1990. május 7., 23. o. PUSKI-CORVIN Hungarian Books and Records 251 East 82nd Street, New York, N Y. 10028 (3rd és 2nd Avenue-k között) Telefon: (212) 879-8893 - (212) 734-3848
