Newyorki Figyelő, 1989 (14. évfolyam, 1-10. szám)
1989-04-19 / 6. szám
1989 április 19. NEWYORKI FIGYELŐ 3 LANTOS ANNETTE: UJ RENDSZER ÉLETJELEI MAGYARORSZÁGON ii. MEDDIG MEGY EL MAGYARORSZÁG A DEMOKRATIKUS ERŐFESZÍTÉSEKBEN ? TORNAI JÓZSEF A kiengesztelődés pillanata Tavaly májusban Kádár János, Magyarország hosszú ideje volt vezetője, akit az oroszok állították az ország élére az 1956-os felkelés után, eltávolításra került. A szovjet vezetés alatt álló országokban ez példa nélkül állt lépés voltjcülönösen azért, mert fiatal, reformer-gondolkozású politikusok összefogásából keletkezett, akik ma megkísérlik országukat demokratizálni a szabadság- és emberi jogok új rendszerének keretében. Grósz Károlyt, az új vezetőt látogatásra meghívták a Szovjetunióba. Ő az első magyar vezető a második világháború óta, aki ebben a megtiszteltetésben részesült. Ez a meghívás alátámasztotta a folyamatot és a jóviszonyt, amely a két ország között kellett, hogy létrejöjjön és egyben azt általánosan javuló világlégkört a 20. század ezen utolsó éveiben. Magyarország hosszú éveken át a legtürelmesebb országnak mutatkozott a kommunista blokk államai között, amely az emberi jogokat igyekezett tiszteletben tartani határai között. Most pedig erőfeszítései felülmúlják az eddigieket az államrendszer liberalizálása terén és túlmegy az elképzeléseken, amelyek néhány hónappal ezelőtt lehetőnek mutatkoztak... Számos más fontos változás mellett, a magyarok új alkotmány szövegezésében fáradoznak, amelyet 1990-ben terjesztenek elő. Ebben az egyéni szabadságogokat kívánják törvénybe iktatni, hasonlóan a mi BILL OF RIGHTS-unkhoz. Pluralisztikus és nyűt társadalmat kívánnak engedélyezni - piacgazdaságot, szabad vállalkozást, kapitalizmust és szabad munkásszervezeteket. Ögy érzik, hogy a kommunizmus hibázott e kérdésekben, megmerevítette az alkotó erőket a társadalomban és a gazdaságban egyensúly-hiányt teremtett. Nem óhajtanak várni még az emberi jogoknak az alkotmánytörvénybe való iktatásáig sem. A parlament már elfogadta az egyesületek jogairól szóló törvényt,ami törvényesítette a pártok és egyesületek létesítését. Az új tájékoztatási törvény a saj-TORNAI JÓZSEF11927.október 9.) József Attila-dfjas költő, műfordító,csepeli autógyári munkásként kezdte pályafutását. Első versei 1955-ben jelentek meg. Különböző lapokban, folyóiratokban, antológiákban láttak napvilágot írásai.Tucatnyi verseskötetét elbeszélései követték 1980-ban, a NAP JÁR A HOMOKTETŐKÖN című kötetben. Műfordítóként BOLDOG LÁTOMÁSOK címmel 1977-ben a törzsi és primitiv költészet terméséből állított össze figyelemre méltó, értékes antológiát. A hatvankét éves író az utóbbi időkben azzal a tettével került közérdeklődés előterébe, hogy ő az első, aki a nagy nyilvánosság előtt, nyílt fórumon a keresztény magyar értelmiség — mondhatni, a magyar nép jobbik fele, a humanista-európai magyarság - szószólójaként meghirdette: négy és fél évtizeddel a vészkorszak után eljött a végső alkalom, hogy tószabadság magasabb fokát ismerte el.Törvényesítették az alternativ munkásszervezeteket (a meglévővel szembeni alternativa) és új bevándorlási törvényt hoztak, amely a szabad utazást teszi lehetővé. Mindezek a törvényi rendelkezések megelőzik az alkotmányt, amelyet jövő évben kívánnak szentesíteni. Pozsgai szerint, akit az új alkotmány szövegezésével megbíztak, a törvény lényege az, hogy az emberi jogok elsőbbséget fognak élvezni, ami a modem, civilizált társadalom erősítését szolgálja. Meg fogja továbbá teremteni azt a rendszert, amelyben az autonom, független polgár lesz a középpontja mindannak, ami körülötte forog. Dyen feltételek sohasem érvényesültek azelőtt Magyarországon! Az alkotmánynak másik legfontosabb elve lesz a magántulajdonhoz való viszony. Sem az államnak, sem másnak nem lesz joga beleavatkozni, vagy csökkenteni a magántulajdont. Ezen felül az új magyar alkotmány biztosítani foga az állami hatáskörök elválasztását, a mozgásszabadságot, a vallás-, sajtó- és szólásszabadságot és a közvetlenül választott, állandóan működő országgyűlést. A magyar kormány által megvalósítani vállalt ezen reformok kilátása valóban szívmelengető. Mi, nyugatiak azonban hanyagok lennénk, ha ezeket a szárnyaló rendelkezéseket nem kezelnők bizonyos kételyektől kísérve és ne figyelnők az események sorozatát annak megállapítására, hogy az eredmények egyeznek a szavakkal. Bármi eredmény is mutatkoznék az új magyar ígéretek terén, az nyüvánvaló, hogy a magyar törzsön a szovjet oltás nem fogamzott meg. Az is nyüvánvaló, hogy az Alapító Atyáink által írt Alkotmány a legszebb ajándék volt a sorstól, amit egy nemzet kaphatott. Az Egyesült Államok Alkotmánya ma eszmei mintakép nem csak számunkra, de Magyarország és minden más nemzet számára is, — amely megmutatja a vüágnak, hogyan kell társadalmat szervezni, anélkül, hogy aláásnék az egyének szabadságát és lehetőségeit, akik keretében élnek. az utódok, a túlélők, az Országgyűlésben, a nemzet színe előtt kerítsenek sort a zsidóság ünnepélyes kiengesztelésére,az áldozatok visszafogadásáre és magyar áldozatokként történő meggyászolására,hogy A KÖZÖS GYÁSZ ÉS MEGRENDÜLÉS JEGYÉBEN EGYESÜLJÖN VÉGRE A MAGYARSÁG E KÉT SOKAT SZENVEDETT RÉSZE. Másfél emberöltőn át nem kerülhetett erre sor, most remény van rá, hogy elérkezik a kiengesztelés lehetősége. A MAGYAR NEMZET 1989 március 25-i száma leközölte a költő két héttel korábban elhangzott felszólalását, amelyet ő még néhány soros megjegyzéssel egészített ki. VADÁSZ FERENC (Budapest) A Magyar Demokrata Fórum első országos gyűlésén, 1989. március 12-én a következő szöveget olvastam föl: Azt hiszem, a kívülállók tárgyilagosságával is megállapíthatjuk, hogy az ország gyökereikig ható átalakuláson megy át. Mélyebb forradalom ez, mint 1956-é volt. Résztvevőd és tanúi vagyunk egy természetesebb, kezdeményezőbb és végre sokkal demokratikusabb nemzet világra jöttének. Nem csoda, ha ellentétek közt vergődünk: egyik nap reménykedünk, másik nap félünk valami ismeretlentől. Nem csoda, hogy tele vagyunk, céljaink fényénél is, bizonytalansággal, feszültséggel. Biztos, hogy ez a félelem, bizonytalanság szüli azt a paradoxont is, hogy minél szabadabb, nyitottabb lesz Magyarország, minél több lépést tesz meg az Óhajtott irányba, annál nagyabb feszültség mutatkozik a magyar zsidóság és a magyarság egésze között. Elég világosak az okok, hiszen nagyon sokáig kellett mindezekről hallgatni, mégis meglep minket, mert évtizedek óta semmi sem tudta megbontani az egységes magyar értelmiséget. Annyira nem, hanem azt hittük, a zsidónem zsidó ellentét, amit mellébeszélő módon népi-urbánus szembenállásként szoktak emlegetni (és természetesen mindenféle manipulációra fölhasználni!) lényegében véve megszűnt. , Most mégis föltörteík a sérelmek, fájdalmaik, vádak. Egyre rosszabbul érezzük magunkat, és egyre nagyobb a felelősségünk. Hogy a helyzet ne romoljon tovább, sőt, javuljon, cselekednünk kell. önmagában nem elég a nézeteltérések, viták okait megbeszélni, magyarázni. Tisztán kell látnunk a múlt dolgait, s ezek közt is egy kikerülhetetlen, iszonyatos tényt: a magyar zsidóság tömeges elhurcolását, elpusztítását a második világháború alatt. Azt mondhatják, magyar katonák is százezrével szenvedtek, haltak meg a Donnál, szovjet fogolytáborokban. De őket úgy mégse lökte ki magából, nem tagadta meg a hazájuk, ahogy ez a zsidósággal megtörtént! Éppen ezért én a leglényegesebbnek tartom — minden egyéb meggondolást, véleményt megelőzve —, hogy a holocausttal nem lehet, nem szabad vitázni. Ahhoz a maga szörnyűségében kell közelednünk. Bibó István így kezdi a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című, híressé vált tudományát: „1941-től 1945-ig munkaszolgálatban, karhatalmi atrocitások folytán, deportálásban, megsemmisítő táborokban és a nyilas rémuralom alatt elpusztult több mint félmillió magyar zsidó.” Ma már tudjuk, hogy ez a szám „pontosain” 564 507. Ez olyan tény, ami előtt a legmélyebb részvét kötelező számunkra. Most már ideje kijelentenünk, hogy osztozunk a nemzet testéből kiszakított áldozatok miatt érzett gyászban. Hogy az áldozatokat, az elviselhetetlen, roppant veszteséget — akárcsak katonáinkat — a magunkénak érezzük és valljuk. El kell gondolkodnunk a bocsánatkérés lehetőségén is. De végül is úgy vélem: bocsánatot nem kérhetünk, mert ezzel elismernénk bűnösségünket. Márpedig a mi nemzedékünk nem bűnös a holocaust dolgában. Ugyanígy hem vállalhatjuk a felelősséget sem azért, amit annak idején nyilasak, csendőrök, ügybuzgó tisztviselők, katonák, a kormány tett a magyar zsidóság ellen. Ezzel szemben igenis felelősséget érzünk amiatt, hogy a holocaust ügyében eddig sem szóban, sem tettben, sem gesztusban nem kezdeményeztük a közös kiengesztelődést. Igaz, se a Rákosi-, se a Kádár—Aczél-időkben erre nem adott módot, lehetőséget a totális diktatúra. Pedig már az is sokat javított volna viszonyainkon, ha Bibó említett tanulmányát évről évre százezres példányszámban kiadják és terjesztik. Mennyivel egészségesebb volna a magyar társadalom, mennyivel kevesebb volna a súrlódás zsidók és nem zsiódk közt, ha ez rendszeresen megtörténik, hiszen az antiszemitizmus vagy a magyar fóbia elég nagy részben a tudatlanság, rögeszmés gondolkodás következménye! Mit tehetünk ennyi elvesztegetett idő után? Azt javaslom a jelenlévő .pártoknak, mozgalmaknak, szervezeteknek, köztük az MDF elnökségének, hogy különkülön vagy együttesen tárgyalják meg és forduljanak az általuk képviselt tagság nevében az Országgyűléshez: tartsanak kivételes ülést a magyar holocaust ügyében. Történjék meg ezen a magyar zsidóság ünnepélyes kiengesztel ése. Az áldozatok viszszafogadása, újraeltemetése immár eredendő magyar áldozatként. Legyenek ott ezen a magyar zsidóság minden rendű és rangú képviselői. A közös gyász és megrendülés jegyében egyesüljön végre a magyarság e két sokat szenvedett része. Az áldozatokat és utódaikat ez — bármilyen késve is — megilleti. A magyar zsidóság pedig egyszer s mindenkorra tapasztalja, élje át, hogy ez a nép, amelyhez tartozik, képes önvizsgálatra és a sebek őszinte, és ha lehet, végleges begyógyítására. Nyugat-Németország mér régen megtette ezt az engesztelő aktust. Nekünk is haladéktalanul elő kell készítenünk. Beszéltem erről Pozsgay Imrével. O teljesen azonosul ezzel a tervvel, a szándékkal és a megvalósítással egyaránt. Azt mondta, meg kell történnie, hogy tisztán léphessünk tovább demokratikus céljaink felé. Nem akarhatja igazán elérni ezt a célt, aki perben ^haragban tudna élni az áldozatok utódaival. Sokat töprengtem, mit kell tennem, mikor, hogy fogjak hozzá? Az írást, megbeszélést, vitát mindenképpen kevésnek, célszerűtlennek éreztem. Végül hallgattam legbelső.ösztöneimre;.azt súgták, eljött a kellő pillanat lelkiismeretünk e négy adósságának méltó formában történő lerovására. Ezért állok most itt, az országos gyűlés előtt. * Felszólalásomat általános taps fogadta; a legfontosabb részeknél már közben is megtapsoltak. Igen sokan jöttek, oda hozzám, gratuláltak, egyetértésüket fejezték ki. Volt, aki kijelentette, sajnálja, hogy nem ő emelt szót az ügyben. Azt válaszoltam: nem mindegy, ki vállalkozott rá? Az a fontos, hogy megtörtént Most már a pártokon, szervezeteken, társaságokon, mozgalmakon a sor. Ha a fokozódó feszültségnek egyelőre valóban a jóval nyitottabb, oivilebb, tehát jó irányba fordult társadalmi mozgás az oka, fordítsák javunkra ezeket az új viszonyokat. Bizonyítsák be, hogy egy demokratikusabb ország azonnal megteszi, amit éppen a valóságosabb, nagyobb szabadság követel. MESSEN ELŐ LAPUN KRAJ AZ 564.507 ZSIDÓ MÁRTÍR EMLÉKE
