Newyorki Figyelő, 1985 (10. évfolyam, 1-15. szám)
1985-08-08 / 10. szám
NEW YORK I FIGYELŐ SZÉKELY MOLNÁR IMRE IRODALMI HAGYATÉKÁBÓL SZÍNÉSZTÖRTÉNETEK II. Rózsahegyivel történt, hogy a nyilasok, mint ismeretes, eltanácsolták a Nemzeti Színháztól. A nagy művész nem szólt egy szót sem, csak összébb húzta a nadrágszíjat a hasán. S aztán elkövetkezett a nagy fordulat, kiverték a nácikat, de ez sem hozott semmi változást a nagy művész életében. Hiába várta, hogy visszahívják a Nemzeti Színházhoz, s emiatti elkeseredésében idegösszeroppanással szállították be a Kútvölgyi-szanatóriumba. Abban a szobában kapott ágyat, ahol rajta kívül egy ezredest kezeltek szintén idegösszeroppanással. A nagy művész, minthogy egymásra voltak utalva, elbeszélgetett az ezredessel, elpanaszolta, hogy őt milyen nagy sérelem érte. Az ezredest nagyon meghatotta ez a méltánytalanság: - Nagy igazságtalanság ez, művész úr, de én majd rendbe teszem. — A nagy színész nem tulajdonított semmi komolyabb fontosságot ennek a beszélgetésnek. Olyan Ígéret ez is, — gondolta —, amilyet ő már sokat kapott sokkal, de sokkal nagyobb uraktól, mint ez a rendőrezredes, aki azelőtt bádogos volt. De bizony nagyon elcsodálkozott, amikor egy szép napon meglátogatta Nemzeti Színház igazgatója és nagy barátkozások közepette emígy nyilatkozott: — Drága öregem, rendbe akarjuk hozni azt a nagy igazságtalanságot, ami veled történt. Visszahívunk a Nemzeti Színházhoz s már örömmel jelenthetem neked, hogy hamarosan ki fognak nevezni érdemes művésznek. Sőt a fizetésedet is kiutalják attól a pillanattól kezdve, hogy kiüldöztek a Nemzetiből. -Rózsahegyi mindezt vidám borozgatás közben mesélte el a barátainak, majd hozzátette, hogy nagyon jó dolog ez a demokrácia, amiben most élünk, csak mindenkinek meg kell találni benne a maga bádogosát. * Kürti György, a Nemzeti Színház volt örökös tagja mesélte el nekem az alábbi esetet: _________-_______ A Gyurkovics lányok Nemzeti Színházbeli felújításán Radványi huszárezredes szerepét Rózsahegyi játszotta nagy sikerrel. Éneke, tánca a falusi cigány nótájára,majd jóízű humora magával ragadta a nézőteret, bizony többször megújráztatták vele produkcióit, akár valami operettben egy sikeres számot. A vígjáték újabb diadala alkalmával a színészek visszaemlékeztek a néhány évtizeddel ezelőtti magyar színházi bemutatóra, amelyben Radványit Molnár László játszotta. Molnár régi dzsentri családbeli lényével olyan őszinteséggel formálhatta meg a szerepét, hogy alakítását sokáig úgy emle-gették, mint színpadi csúcsteljesítményt. Erről folyt a szó, mikor egy kezdő ifjú pályatárs, aki a régi előadást még nem láthatta, megkérdezte Pethes Imrét, akkoriban a legnagyobb élő magyar színészt, hogy a két egyformán nagysikerű előadás között mi volt a lényeges különbség. — Hát tudod, — mondta elgondolkozva a nagy művész, — Molnár Lacinak elhittem, hogy ezredes és 500 holdja van. Kálmánnak meg legfeljebb egy sárga őrmesteri pertlit hiszek el és maximum 50 holdat. — Halála előtt mesélte Vadnai Laci, a világhírű író, hogy Hollywoodban, a film fővárosában budapesti vendég jelentkezett nála. Laci szívesen fogadta a réglátott barátot, akinek az volt a kívánsága, hogy vigye el az egyik filmstúdióba bámészkodni. A filmíró ki is vitte a helyszínre, ahol bemutatta régi barátjának, Liz Taylornak, Lana Turnernek, Ruchard Burtonnak és Boyernek, a világhírű francia színésznek. Sőt elmenőben még kezet foghatott Chevalierrel. Végül bementek a stúdió vendéglőjébe ebédelni. Mikor megebédeltek, azt várta az író, hogy a pesti vendég áj üldözni fog a csodálkozástól, de nem ez történt.- Hát nem mondom, szép itt minden, — mondta ki a barát a véleményét, — de azért nálunk odahaza a Gundelnél sokkal jobban főznek. — (Megjelent az ÉLET ÉS IRODALOM 1985 június 21. számában Reviczky Ádám atyjáról írt könyve ismertetéséül.) Emlékezés egy győztesre H Reviczky Adám: Vesztet háborúk — megnyert csaták (Magvető, Tények és tanúk, 777 old.) Reviczky Ádám memcárkötete az apjáról, Reviczky Imréről szól, aki a második világháború kevés számú magyar katona hőseinek egyike volt. Nemzeti önbecsülésünk szempontjából rendkívül fontos, hogy akadt olyan önfeláldozóim bátor katona, aki a céltalan világégésben megtalálta az autentikus cselekvés egyetlen értelmes formáját: emberek tízezreinek az életét mentette meg, vállalva érte katonai karrierjének megrekedését, majd a letartóztatást, és a nyilas hadbíróság ítéletét is. De ki is volt valójában Reviczky Imre? ősi, felvidéki gyökerű nemesi család sár jakén t lett hivatásos katona, a Ludovikán, 1917 augusztusában avatták zászlóssá. Harcolt Galíciában, a román, májd az olasz fronton. Az összeomlás után szülőföldje, a Felvidék védelmében harcolt a csehek ellen, előbb egy önkéntes osztag tagjaként, majd Kun Béla katonájaként, végül a Tiszánál a románok fogságába került. Szabadulása után magától értetődően lépett be a Nemzeti Hadseregbe. A trianoni szerződés követelte hadseregcsökkentés miatt látszólag leszerelték, valójában azonban tovább szolgált: a sárospataki járás testnevelői és népgondozó kirendeltségének, közismertebb nevén a leventének lett a vezetője. 1931-ben már századosként „reaktiválták”, s attól kezdve Békéscsabán teljesített csapatszolgálatot A második világháború kitörése után, már alezredesi rangban, a királyhelmeci járás kiegészítő parancsnoka volt, majd 1941 őszén Lévára vezényelték. Alakulatával, egy gyalogoszászlóaljjal, 1942 áprilisában a keleti frontra küldték, majd néhány hónap múlva a parancsnoka visszahelyeztette a hátországba. 1943 májusában vette ét a nagybányai székhelyű X. munkaszolgálatos zászlóalj párán csnokságát Ezek az életrajz! adatok semmit aem sejtetnek Reviczky Imre egyéniségéből. A nemzedékebeli hivatásos tisztek útját' játtá"Végig:,'akik'' az első vllághá ború bad"1 Többnyire1' csapattisztként harcoltak; majd a keresztény—nemzeti irányvonal képviselőikéit antiszemita é* nacionalista nezeteket vallottak, s a harmincas évek közeDére — csekély kivételtől eltekintyé — magukévá tették a „magyar—német sorsközösség” eszméjét. Reviczky Imre pályafutása nemigen különbözött egykori ludövikás évfolyamtársaiétól; önéletrajzából legföljebb az tűnik ki, hogy hiányzott belőle egyfajta ambíció, hiszen meg sem kísérelte, hogy a politikai pályán is érvényesüljön. A politizálás ugyan elvben szigorúan tilos volt a tisztek számára, de — természetesen jobboldali irányzatok híveként — bocsánatos bűnnek számított, s Reviczky Imre 1918-as és 1919-es érdemeivel diszelnöke lehetett volna bármely irredenta egyesületnek. De a fiatal tiszt, bár mélységesen átérezte a trianoni béke igazságtalanságát, mely többek kozott a szülőfaluját is idegenné tette a számára, komolyan vette a szolgálati szabályzat rendelkezéseit, s nem politizált, sem a jobb-, sem a baloldalon. Ez a tisztességes katona a hadseregben látta az élethivatását. Ezért, bár rokonához, UUein-Reviczky Antalhoz hasonlóan, ő sem volt németbarát, s a háborúért sem lelkesedett, megmaradt a szolgálatban. Ez a látszólagos megalkuvás teremtett azután lehetőséget a számára, hogy mint a királyhelmeci kiegészítő parancsnokság vezetője, zsidó családok százait mentse ki rögtönzött papírokkal az 1941. júniusi—augusztusi, ún. KEOKH-deportálás vagonjaiból. Semmiképp sem akarom -szembeállítani Reviczky Imre pályáját a katonai ellenállás mártírjaiéval. Kiss Jánoséval, Tartsay Vilmoséval \7agy netán Pálffv Györgyével, de ebben az egzisztenciális kérdésben ők másként döntöttek: miután még formálisan sem akartak a németek csatlósai lenni, már a harmincas évek végén, legkésőbb a negvver.es évek eleién a nvug*díjazásukat kérték. Sajnos, a történelem azt bizonyította, hozy Magvarországor a második világháború iöe'4tj az ellenállás egvetlen értelmes es lehetséges formája elsősorban az embermentés volt. Mert a kevés számú németellenes tiszt, aki az ország felszabadítása érdekében vá.laikozott a fegyveres antifasiszta harc megszervezésére, csak egészen kivételes esetben kerülhette el az akasztóiét. Viszont: „Aki egy emberéletet megment, az egész világmindenséget menti meg.” A magyar hadsereg munkaszolgálatosainak sorsa teljesen a parancsnokaiktól függött. Távolról sem volt mindegy, a keretiegénye_ke: arra biztatták-e, hogy „csak a fülüket hozzátok haza7” vagy pedig komolyabb visszaélések elkövetésekor számolhattak azzal is, hogy a parancsnokuk büntetésből harcoló alakulatokhoz vezényli . őket. Reviczky Ádám találóan írja, hogy „apám tudatosan cselekedett, embereket mentett tömegével, és közben olyan látszatot tartott fenn, mintha az érvényes állami és honvédségi rendelkezések érvényre jutását biztosítaná' csupán. Mert valóban nem volt leírva sehol, hogy a századparancsnok nem köteles elszámolni a reá bízott emberekkel.” Reviczky Imre azáltal lett ellenálló, hogy tisztességes tudott maradni egy olyan világban, melyben „az ember úgy elal.iasult, hogy önként, kéjjel ölt”. Hozzá kell azonban tenni, hogy viszonylag szerencsés' pillanatban. 1943 májusában került a X. KMSZ zászlóalj élére, amikor Nagybaconi Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, aki számos rendelkezést hozott a muszosok védelmében, s így Reviczky- Imre kezdetben maga mögött érezhette a katonai vezetés ege7 részének támogatását Az sem volt mindegy, hogy ez a kiváló katonatiszt éppen Erdélyben, s nem a keleti fronton vagy példáui a Dunántúlon kapott beosztást; másutt ugyanis jóval kevesebbet tehetett volna a muszosokért, illetve később, a nyilas hatalomátvétel után számolnia kellett volna azzal, hogy mégiscsak elpusztítják védenceit. Mindenesetre, a sors furcsa fintora, hogy 1944 iszonyú tavaszán, a deportálások idején, a munkaszolgálat már az életben maradás reményét nyújthatta néhány ezer, a nagybányai gettóba zsúfolt ember számára. Reviczky Imre példa nélkül álló módon, egyszersmind még ■mindig^ formális jog; alapon állva;, •tobézkéöét'C’-'' áfáikor ^SAS-behívók- „ kai mentett meg, a biztos haláltól több ezer idősebb zsidó férfit. E magát a politikától, de talán még az angol rádió híreitől is távol tartó, csak az ösztönös részvétére hallgató tiszt eljárása a napnál világosabban bizonyítja, milyen mértékig volt bűnrészes a „keresztényúri középosztály”, s példáját követve még annyian a magyar zsidóság tragédiájában: ugyan, ki hihette komolyan, hogy gyerekeket, asszonyokat és öregeket valóban dolgozni visznek. Németországba? A második világháborús magyar részvétel, illetve a magyar közreműködéssel véghez vitt holocaust témájának érintésekor nem lehet megkerülni a felelősségre vonás kérdését sem. Tömegtájékoztatásunk ma Is gyakran emlegeti, hogy Nyugaton számos háborús bűnöst csak viszonylag enyhe büntetéssel sújtottak, s sokan közülük ma is hábontatlanul élnek. Ez igaz is, ráadásul éppen napjainkban bizonyo. sodik be, hogy az amerikai titkosszolgálat és a Vatikán’segítségével számos tömeggyilkos jutott ki Dél- Amerikába. De mindebből téves lenné azt a következtetést úevonni, hogy Magyarországon rövid három év alatt, 1945 és 1948 között, teljesen és tökéletesen fel- össígre vonták a háborús bűnösöket. A népbíróságoknak gyakran nem volt lehetőségük a részletes bizonyítási eljárásra, és például a munkaszolgálatosok parancsnokai és a több ezer, gyakran szadista keretlegény közül tudtommal csak néhány tucatot ítéltek el. Azt. hogy a felszabadulás után jó néhány háborús bűnöst futni hagytunk — egy részük éppen 1956-ban szökött Nyugatra —, az bizonyítja a legjobban, ahogy azokkal a keresztény magyarokkal bántunk, akik kiálltak az üldözöttekén. A nagyszerű Sztehlo Gábor nevelőintézetét a róla készített portréfilír tanúsága szerint felszámolták, ő maga mellőzött emberként halt meg Svájcban. Reviczky Imre mar 1946-ban szembetalálta magát a nevezetes „szalámi taktikával1', mely különleges módon olyan tiszteket hagyott meg a néphadseregben, akik — mint ezt Reviczky Ádám megírja — még 1944-ben is hőstettekkel akarták kiérdemelni a német vaskeresztet. Reviczky Imrét pedig hiába méltatták az erdélyi lapok, s fogadta egyöntetű lelkesedés romániai kőrútján, mégis nyugdíjazták. A magyarországi új-' eágok közül egyedül a Haladás védte meg a hős katonát. A vezércikket — a bírálói szerint „igazságtalanul is vádaskodó” — Zsolt Béla írta, annak a Magyar Radikális Pártnak az egyik vezetője, amely valamilyen okból már 1945-ben sem került be a koalíciós pártok közé.,, Említést érdemel még Reviczky Imre életének utolsó évtizede. Előbb nyugdíjazták, majd a nyugdíját is megvonták. 1956-ig kendőt festett, majd szenet lapátolt egy7 Vörösmarty utcai TÜKER-pincében. Két hónappal azután, hogy visszakapta a nyugdiját, 1957 februárjában, hatvanévesen halt meg a családja körében. A sors nem volt kegyes a hőshöz, aki. miután nem az ufókor hálájáért tette, amit tett, szerényen félreállt. Reviczky Imre,, ahogy a„íeh:zpbadu!á3,$lőtt, ■ utána 'jwjUlBSÚiteáttr S- egyik- párt* Ua Sem tépett- Öe; faláh 'énriék.,'köszönhető’. hogy 1949-ben nem jutott az életben maradt ellenálló katonatisztek sorsára. Ha messzire kalandoztunk, mentségünkre szolgáljon, hogy Reviczky Ádám is ezt teszi. Oldalakon át elemzi például, hogy mikor lett volna helyes Magyarországnak kiugrani a háborúból,- meg hogy helyes volt-e a Kaestner—Joel Brandféle embermentő akció — azt hiszem,' e kérdésekre nem is lehet egyértelműen válaszolni. A kötetet az is vastagítja, hogy a szerző, aki fiatal tisztként szolgálta végig a világháborút, az apjára való emlékezés közben elmondja saját, egyébként izgalmas emlékeit Ls. Lelkes kutatómunkájának eredményeként és a megszólaltatott tanúk szavaiból széles körkép rajzolódik Reviczky Imréről, akinek tiszteletére 1968-ban emlékfát ültettek Jeruzsálemben, akiről az izraeli Cfaíonban utcát neveztek el, s akinek 1981-től végre Budapesten is van emléktáblája. 0OOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOOO 1985 augusztus». PELLE JÄNOS:
