Newyorki Figyelő, 1985 (10. évfolyam, 1-15. szám)
1985-08-08 / 10. szám
NEWYORKI FIGYELŐ 7 l985 augusztus 8. AKI A SORSÁT ELKERÜLTE RÉSZLET DR. KATZ JÓZSEF (Jeruzsálem) NEMRÉGIBEN MEGJELENT, NAGYSIKERŰ VÉRZIVATAROS IDŐK NYOMÁBAN című művéből. Régi mondás: senki sem kerülheti el a sorsát. Akiről az írásom szól, elkerülte. Kis magyar bihari falu. Három zsidó család élt a faluban: egy boltos, egy földtúró birtokos, és a harmadik, cipész. A falu népével együtt éltek már nagyapjuk idejében is. Egyik nap, 1914 nyarán feltűnt, hogy a vasúti hidaknál feltúzött szuronyú katonák álltak őrséget. A szokatlan jelenséget a környező falvak népe sem tudta mire vélni. Vasárnap volt, a mezei munka szünetelt. Kimosakodva. kiöltözve gyülekeztek a templomba járók. Késő délután érkezett meg a faluba a hír, a községháza azonnal kidoboltatta; az osztrák-magyar trónörököst, a feleségével együtt Boszniában megölték. A katonaköteleseket harminchat éves korig, mozgósították, kidobolták, hogy három napon belül kötelesek ezredükhöz bevonulni. A nyári napsütésben tespedő faluban mindjárt nagy lett a lótásfutás. Mintha villám sújtott volna a faluba, rohantak egymáshoz az emberek és lekerültek a padlásról a katonaládák. A falu népe nem vette túl komolyan a helyzetet. Nem is gondolhatott a következményekre. Felhangzott a dal végig a faluban, fogyott a bor, hordták a pincéből az erős italt. A háziasszonyok sütöttek, főztek, készítették az útravalót a bevonuló férjeknek és fiúknak. A többi megtalálható minden történelemkönyvben. Kis falunk a háború után román területre esett. A falu népe élte tovább megszokott életét; szántott, vetett és járta a hetivásárt. így teltek, múltak az évek, míg eljött ezerkilencszáznegyven ősze. Vele együtt eljött az új változás: a falunk megint Magyarországhoz került. Ez a fordulat csak a három zsidó vallású családnak a sorsát változtatta meg, tragikusan. Az új kormányzat közegei keserítették meg a három család életét, és négy év múlva már nem élt egy sem közülük. Kegyetlen halálban vesztek el, örökre. Házaik, javaik, idegen kézbe kerültek. * Most mégis térjünk vissza a faluba. Egy zsidó vallású földműves él most a faluban magyar feleségével. Ő az, aki elkerülte a sorsát. Vegye át a szót: „Ezerkilencszáznegyvenkettő tavaszán munkaszolgálatra hívtak be. Ukrajnába szállítottak egy munkaszázaddal, ahol ritkították sorainkat válogatott kínzásokkal. Például: egy gyorsan sodró patak fölé helyezett libegő, keskeny pallón megrakott targoncát kellett a másik partra áttolni. Aki leesett, arra másnap találtunk rá, néhány száz méterre vetette ki a víz. élettelenül. Ezerkilencszáznegyvenhárom őszén századomnak még a fele sem maradt életben. Ezerkilencszáznegyvennégy tavaszán, amikor a szüleim házához látogattam, már senkit sem találtam meg családomból. Gettóba kerültem én is. Mindnyájunkat elszállítottak. Vésőt és kalapácsot rejtettem el a hátizsákomban. Már éjjel volt, zakatolt a vonat velünk. Feszegetni próbáltam a vagon padlóját. Menekülésre gondoltam. A csendőrök által kinevezett vagonfelelős megakadályozott munkámban. Azt mondta, hagyjam abba, mert ő felel a létszámért, így ment a félrevezetett zsidó tömeg „Kenyérmezőre”. A halálba! A vagonban volt néhány magyar is. Elmondták, hogy soha sem tudtak róla. hogy ők a zsidó törvény szerint nem árják, nem magyarok, hanem páriák, kiszolgáltatott zsidók. Másnap reggel felnyitották a vagont. A csendőr bekiáltott: szálljon le valaki egy vizesvederrel. Felkaptam a vedret, és leugrottam a vagonból. Az állomás mellett a mozdony is itatott. Vederrel a kezemben a körülkerített artézi kúthoz mentem. Folyt a vederbe a víz. Agyamban zsongott: menekülni, menekülni! A tele vedret a csendőr arcába loccsantottam, és átugrottam a kerítést. És rohantam! Váratlan vakmerőségem megbénította a csendőrt. Sikerült a szökés. Több órán keresztül bolyongtam a mezőn. Elaludtam. Álmomban megjelent a csendőr képe. Felriadtam. A falu irányába mentem. A falu olyan volt, mint régen. Bemerészkedtem a falu szélére. A csorda végig a falun nagy port vert fel. Az iskolától a negyedik házban laktak azok, akik jól ismerték a szüléimét. Bekopogtam. Egy kedves leányarc tekintett ki. Rámismert. „Jól látok?” - és a nevemen szólított. „Gondolom nem adnak fel” - mondtam a leánynak. „Hogy gondol ilyet?” - kérdezte. Összegyűlt a család. Nagyon Galüi-Gemeiner Ervin: KRAUSZ DÁVID ÚTJA Dunaszerdahelytől - Auschwitzon keresztül - az izraeli rendőrség főkapitányságáig A Csallóközben levő Du na szerdahely, amelyet „annakidején" KIS PALESZTINÁ- nak neveztek, amiért a városka lakosainak fele zsidó volt, Hillél Weinberger és Aser Katz rabbik, Szlovákia határain túl is jól ismert jesivákat tartottak fenn, amelyekben többszázan — közöttük Magyar- és Lengyelországból is — jöttek a bölcsesség kútjából meríteni. Csupán, hogy némi ízelítőt adjak Dunaszerdahelyről, leírom, hogy milyen I-tenhívőket termelt ki magából a KIS PALESZTINA. A komáromi 2/2 tényleges munkaszolgálatos század a kárpátaljai Sóslakon, tehervagonokból kavicsot lapátolt ki. A században a legvallásosabb valamennyiünk közül a szerdahelyi Fleischmann Volvi-Vili volt, akinek mélységes hitével szemben még a kőszívű és kegyetlen keretlegények is félelemmel (vagy babonával? ) párosult tisztelettel viselkedtek. Az imán és zsoltármondáson kívül, egy felesleges szóra sem nyílt meg ajka. Viszont amikor imáról volt szó, nem ismert felettest - csak Teremtőjét. Amikor a sóslaki vasútállomáson a vagonból kavicsot hánytunk ki, hogy azután kupacokba rakjuk, mikor eljött az ima ideje, Fleischmann Volvi köpcös alakja hirtelen megállt (s vele együtt mindannyian), hogy minjannal együtt BARCHU-t vagy KEDUSÁ-t mondhasson. E pillanatban számára minden más meghalt. Egyszerűen nem létezett. A hús-vérből való Volvi körül szentség súgárzott... Ebben a városban, Krausz Gavriél és Berta fiaként 1929-ben, a hét fiút és egy leányt számláló vallásos családban született Krausz Dávid. Rajta kívül csak édesapja tért vissza Auschwitzból (aki két évvel alijája után, 1966-ban halt meg), míg családja többi tagját az auschwitzi krematórium nyelte el. Ezév január 27-én, amikor Izrael kormánya kinevezte magas és felelősségteljes posztjára — amelyet április 1-én foglalt el — gratulációnkban hangsúlyoztuk előtte a nap szimbolikus jelentőségét, amely számára feledhetetlen kell, hogy maradjon. Azután, hogy napra is pontosan, 40 évvel azután, hogy 1945 január 27-én szabadították fel az oroszok Auschwitzot, ahol a fiatal Krausz Dávid az élniakarásból érettségizett, valósult meg minden rendőrtiszt életének titkos álma, az országos főkapitányi rang. Fenti szimbolikus dátum sokat mond és sokra kötelez — mondottuk a 35 éve a rendőrség kötelékében szolgáló Krausz Dávid tábornoknak. KRAUSZ DAVID A rendőrség főfelügyelőjévé való kinevezésével kapcsolatban eszünkbe jut Gábor Dénes, Nobel-díjas fizikus két héttel a díj átvétele után, 1971 december 24-én keltezett levele, amelyben többek között ezeket írta nekünk: — Jobb megtorlás nem lehet, minthogy három elűzött zsidó kapta meg az idén a Nobel-díjat: Herzberg, Kuznets és én. Willy Brand maga is egy derék, elűzött német, jól tudta, mikor beszéltem vele, hogy Hitler ajándékai vagyunk, Herzbergésén. — Fenti sorokkal kapcsolatban önkéntelenül is arra gondoltunk, hogy Krausz Dávid kinevezése is elégtétellel tölti el mindazokat, akik a földreszállott pokol kapujából tértek vissza, köztük Krausz Dávid országos főkapitány is, akinek a lehető legjobbakat kívánjuk - s velünk együtt az ország valamennyi lakosa - felelősségteljes posztja betöltéséhez. Kedves munkatársunk, Galili-Gemeiner Ervin hivatott tollából származó, nemes írás közlésével régi mulasztást pótlunk,amikor ezúttal köszöntjük az izraeli rendőrség főkapitányát magas beosztásának elnyerése kapcsán. Mindnyájunkat megelégedéssel tölt el a tudat, hogy a magyar zsidóság egy kiemelkedő fia előkelő poszton képviseli törzsünket. sajnáltak. „Jaj, Istenem, mit tettek magukkal?” - sírt az asszony. „Senki sem állt ki, pedig együtt éltünk. Senki sem kérdezte, vajon hová viszik magukat?” Lassan-lassan otthon éreztem magam. Mind szorosabb barátság fonódott a lány és közöttem. Egy nap azt mondta nekem: „Ha maga feleségül akarna venni engem, én jó felesége lennék.” Ezzel a mondattal kezdődött a szerelmünk. Megsimogattam, megköszöntem a szavait, de azt mondtam: várnunk kell, mit hoz még a sors. Megértette. v . És eljött az a rég várt szeptember, és a falun keresztül román meg orosz csapatok vonultak végig. Felszabadultunk, de boldog mégsem voltam. Hová menjek? Mit kezdjek elrontott életemmel. Halasztgattam az elindulást. Eltelt az ősz, a tél, és én még mindig ott voltam. Földműves maradtam a faluban, és elvettem a lányt feleségül. Be sokszor hadakozom csendben az Istennel! (Megrendelhető a NEWYORKI FIGYELŐ kiadóhivatalában is)
