Newyorki Figyelő, 1984 (9. évfolyam, 1-16. szám)
1984-04-09 / 5. szám
1984 április 9. NEW YORKI FIGYELŐ 5 SZOMBATI SÁNDOR beszélgetése A HÁROM LÁNGÉSZ kollegáik világosan és szilárdan mellette álltak? TELLER EDEVEL AMIKOR 1954-BEN TELLER EDE PROFESSZOR, a „hidrogénbomba atyja” belépett a hír neves pasadenai Caltech (Kaliforniai Technológiai Intézet) íolyosóira, a tanárok és a diákok legtöbbje tüntetőén a hátát fordította felé. Ezen az egyetemen tanított annak idején J. Robert Oppenheimer. Teller Ede pedig az amerikai Szenátus atomenergiai bizottsága előtt Oppenheimer ellen tanúskodott. A bizottság Oppenheimert a „bizalomra méltatlannak” ítélte, éB megvonta tőle az atomtitkok tudomásul vételét engedélyező „biztonsági igazolványt”. Erkölcsi „kivégzés” volt ez, amelyért Téliért okolták. Az atomtudósok közt ugyanis ő volt az egyetlen, aki ezt az álláspontot képviselte. Emlékeztessünk röviden az „Oppenheimer ügy”-re. — 1949. szeptember 23-án Truman elnök bejelentette, hogy az atombomba már nem kizárólag az Egyesült Államok monopóliuma, mert a Szovjetuniónak is a birtokában van. Az elnöki nyilatkozat általános pánikot váltott ki Amerikában. Nagy energiával követeltek az atombombánál még hatásosabb fegyvert és komolyan fontolóra vették a még sokszorosan pusztítóbb erejű hidrogénbomba megvalósítását... Azonban Amerika atomtudósai — köztük J. Robert Oppenheimer, az atombomba megalkotója — mélységes aggodalmukat fejezték ki emiatt. Szorongással és félelemmel töltötte el mindannyiukat az a lehetőség, hogy olyan fegyver születik, amellyel az egész világot egy csapásra elpusztíthatnák. A tudósok legtekintélyesebbike, maga Albert Einstein fordult 1950-ben levéllel Trumatk elnökhöz és kérve kérte, hogy ne terveztesse meg ezt a félelmetes fegyvert. — Az elnök nem tette magáévá a nagy tudós érvelését, és Edward Teller megvalósította a hidrogén bombát. NEM SOKKAL EZUTÁN következett el Joseph Mc. Cai'thy szenátor emlékezetes korszaka. 1953 őszén az F.B.I. egyik tagja, bizonyos William L. Borden feljelentőlevelet írt az amerikai Szenátus atomenergiai bizottságához. Azt állította e levélben, hogy Robert Oppenheimer professzor, ^minden valószínűig szerint" a Szovjetunió ügynöke, mivel a hidrogénbomba ügyében kezdettől fogva minden közreműködést megtagadott. Négy hó nappal e feljelentést megelőzően végezték ki villamosszékben Ethel és Julius RosenbeTget atomkémkedés miatt. Egy harmadik társuk, Klaus Fuchs, angol börtönben ült. Az atomenergia - bizottság a következőket szögezte le véghatározatában: „Véleményünk szerint, Oppenheimer doktor viselkedése és baráti kapcsolatai a biztonsági rendszer követ e.lményeinek nagymérvű semmibevételét bizonyítják. Ucry véljük, hogy befolyásolhatóságra utaló hajlamai az ország biztonságát illetően komoly következményekkel járhatnak”. Oppenheimert 1963- 1 ban „rehabilitálták" és az elméleti fizikában kifejtett rendkívüli munkásságáért ?z atomenergiabizottság az Enrico Fenni díjjal tüntette ki. Teller Edét a kaliforniai Berkelevben levő szépen berendezett villájában hívtam fel. Kérésemre azt válaszolta, hajlandó ..esetleg»’ rám éJdozni pár percet értékes ideiéből, de csak egy feltétellel: ba az Oppenheimer-kérdést még távolról sem érinthetem. Senki előtt sincsen szándékában igazolnia m^yát és a leghatározottabban elzárkózik e téma elöl. Két évbe telt, amíg rávettem, hogy elmondja a maga verzióját. Érkezésemkor Teller profeszszor ismert tehetségével zongorázott. Mici asszony, a felesége, részvéttel figyelmeztetett, hogy bizony nem lesz könnyű dolgom a férjével... Némileg tartottam is ettől. A ház ura kissé sántikálva jött az óriási szobán át elém. Zömök, erős alkatú, impozáns megjelenésű, ajkán az alkalomhoz illő udvarias mosoly, szemöldöke szokatlanul bozontos, kerek arcán valamiféle vonz erp világít. Szigorú, tántoríthatatlan, megfélemlítő. Nem szeretnék vizsgázni nála. De ragyogó intelligenciája, kemény logikája és szabatossága elragadtatja a látogatót. * — ÖN A HIRES KALIFORNIAI Laurence Sugárlaboratóriumban dolgozik, ahol katonai titkokat őriznek. Államtitkokat semmiképpen se közöljön hát velem, mert szeretnék Európába élve visszatérni! — kezdtem a beszélgetést. — Megnyugtathatom, nem fenyegeti ez a veszély. Államtitkok különben sincsenek. Technikai titkok vannak, az igaz, de ha a véleményemet óhajtja, én szeretném, ba megszűnnének. Mindaddig azonban, amíg a fenn álló rendszabályokat meg nem szüntetik, az állam törvényei megkívánják, hogy a titkokat szigorúan őrizzük, és nem fogjuk felfedni azokat. — Miképpen eshetnék meg az, hogy potenciális ellenségnek kiszolgáltatják a katonai titkokat? — Az oroszok, sajnos, igen hamar a titkaink birtokába jutnak. Mindez a titkolózás csak zűrzavarhoz vezet. Valóban van néhány, az atomfegyvereket illető titkunk, de, sajnos, az oroszok ebben nálunk jóval előbbre tartanak. __ Hogyan lehetséges ez? __Lehetséges, ennyi az egész. Hogy miképpen .arról fogalmam sincsen. — Talán a szakmai Íelké3zttltségiik jobb? _ Remélem, hogy nem. Talán ügyesebbek, mint ml. Ki tudja? A helyzet az, hogy Amerikában mindenki a törekvései éa az óhajai szerint választja meg a munkáját. Oroszországban viszont az embereknek azon kell dolgozniuk .amire az állam kötelezi őket. és véleményem szerint ők nálunk jóval aktívabban folytatlak az atomfegyverkezést. — Ha az oroszok annyira felkészültek szakmailag .amint ön állítja, mi szükségük volt akkor kémek szolgálatára Rhhoz, hogv az atom- és hMrogénbombn titkát eltulaidonítsák? Nincs ebben ellentmondás? — Van ellentmondás, de csak abban az esetben, ha ön abból a feltételezésből indul ki. hogy nekik a mi titkainkra valóban szükségük is lenne. Ez azonban nem áll. — Az oroszok kémek segítsége nélkül is megalkották volna as atom- éa a hldrogcnbombát? — Erről meg vagyok győződve. — Az orosz kémeknek semmi hasznuk sem volt hát? — Dehogynem! Létfontosságú volt a befolyásuk, de egyáltalán nem a technikai munkájuk gyors és eredményes előbbrevitele terén. — Hanem? — A második világháború után, a Baruch-térVben, azt. javasoltuk, hogy nemzetközi együttműködés alapján osszuk meg egymással az atomenergia területén szerzett ismereteinket A terv megbukott, mert az oroszok az ellenőrzésnek még a gondolatát is kereken elutasították- Volt azonban ekkor egy igen értékes valami a birtokunkban, amivel a szolgálatukra lehettünk: a titkaink. Az orosz tudósok minden bizonnyal Sztálin tudomására hozták, hogy az atombombát ők is képesek megtervezni. De Sztálin nem bizott túlzottan a maga embereiben. Egyébként sem volt erőssége a mások iránti bizalom. Ink:' bb arra adott hát parancsot, hogy a ml titkainkat szerezzék meg. Amikor azonban két, egymástól független kémhálózat útján — egyfelől Rosenbergéktől, más oldalról Klaus Fuchstól — ugyanazt a történetet hallotta és megállapította, hogy pontosan egybevágnak az & tudósai ismeretével, rájött arra, hogy az amerikaiaknak nincsenek titkaik. A Baruch-tervben foglalt ajánlat megtételekor az oroszok már a technikai eljárásaink birtokában voltak, és mi csak azt ajánlhattuk föl. ami már nekik megvolt. Azt hiszem, hogy az orosz kémek ténykedésének eredményeként bukott meg egy nemzetközi együttműködés első és legszebb terve. ELLENTMONDÁSOK — Mivel ön annyira biztos volt abban, hogy az a tóm kutatás terén az oroszok semmivel sem maradtak el az Egyesült Államok mögött és fry az utfh- Mak tnhtidonáhnn levő fltkpk nem voltak titkok, miért viselkedett úgy az Oppenheirner-es^f. néi. ahogyan tette? Miért foglalt ellene állást? — Szerintem a kérdés ilyen fqtevése némileg leegyszerűsíti k kérdést. Oppenheimer rendkívüli, ritka tehetséggel megáldott ember volt. Ha Kipphardt darabját látta, megérthette, hogy a vizsgálat lefolytatásakor titkokról egyáltalán nem volt szó. Oppenheimert nem vádolták azzal, hogy az oroszoknak titkokat szol gáltatott volna ki; jóval bonyolultabb kérdésekről volt ott szó- No, de hagyjuk ezt. — Ne hagyjuk, ha megengedi. Miféle „jóval bonyolultabb” kérdésekre célzott ön? — Nemigen szeretnék erről beszélni. Elég táján annyit leszögeznem, hogy hamis az az állítás. miszerint én a kihallgatásnál Oppenheimer ellen foglaltam volna állást. Annyi igaz, hogy azt megelőzően egészen más ügyben kerültünk egymással szembe, ő azt akarta, hogy a hidrogénbomba terveit ne dolgozzuk ki, én pedig ennek a munkának határozott és tevékeny folytatását óhajtottam. Ezen a ponton volt igen komoly nézeteltérésünk. Kfeőbb, amikor Oppenheimert vád alá helyezték és engem beidéztek, kötelességem volt tanúskodni. Es a tényékhez hiven kellett tanúskodnom. Sajnálom, hogy ezek a tények Oppenheirtiemek nem mindenben kedveztek, de nem változtathatok rajtuk. — Néhány évvé] később, amikor erre 1963. december 2-lkán alkalmam nyílt, magara, javasoltam Oppenheimert a kitüntető Fermi-dfira, amit ő azután Johnson elnök kezéből vett át. Ajánlatomat a lehető legjobb lelkiismerettel tettem, mert ha súlyos hibákat követhetett is el, a második világháború idején igen nagy dolgokat valósított meg. Végeredményben többet ér, ha megítéléseinkben valakinek csak a kedvező oldalait vesszük figyelembe. —- Ez valóban nagylelkű magatartás, de mégis, miképpen eaett, hogy egyedül ön helyezkedett vele szembe, míg többi — Én nem Oppenheimer ellen voltam; a feltett kérdésekre válaszoltam a legjobb lelkiismeretem szerint. Oppenheimer egyfelől a kormány nukleáris tanácsadójaként kívánt szerepelni, másfelől pedig nyíltan állást foglalt az e téren folyó kutatásokkal szemben, és mindamellett meg akarta tartani nemzetvédelmi tanácsadói hatáskörét. Az fen szememben ez annyira értelmetlennek tűnt, hogy nem tuctam hallgatni. Egyeseknek talín az lehetett a benyomása, hogy e tények felmutatásával Opoenheimer személye ellen nyi laúoztam. A legsúlyosabb, amit mondanom kellett. így hangzott „Oipenheimert rendkívüli, de egyúttal ellentmondásokkal teli embernek tanom...” Vélemé nyem kimondása őszinte meg' könnyebbülésemre volt, amit ta nűrállomásom alkalmával érez hettek is. De higyje el, nem szolgált*, különösebb örömömre. ZAVAROSSÁG — Miként van az, hogy a kérdésre: „Bizalmat lehet-e szavazni Oppenbeimernek”. ön „nem”mel válaszolt, míg például Rabi professzor ugyanezt határozott „igen”-nel válaszolta meg? — Nem feleltem „nem”-mel. Azt mondtam, hogy Oppenheimerben a szándékait illetően meg lehet bízni. Ami azonban az ítélőképességét illeti, ez annyira zavarosnak tűnik előttem, hogy előnyösebbnek vélném, ha kevésbé bonyolult fes világosabb ítélőképességgel bíró valakit méltatnának bizalomra. Lehet, hogy az állásfoglalásom teljességgel téves volt, de én ezt mondtam. — És ezzel az állításával Ön simán kiütötte őt. — Meglehet. Eskü aántt vallottam és nem játszhattam sem a tényekkel, sem a megítélésemben. — Komoly lelkiismereti konfliktust jelent ' ez önnek? — Nem tudom ... Azt hiszem, hogy az én számomra itt igen egyszerű kérdésről volt szó. Mások szerint szintén Igen egyszerű kérdésről volt szó, mégpedig arról, hogy egy kolléga iránti lojalitás esetleg minden más meggondolásnál fontosabb lehet. Ez nehéz kérdés. Szörnyű kérdés. Azt mondtam, amit bitem szerint mondanom kellett; úgy cselekedtem, ahogy tennem kellett :— Er ar Oppenkelmar-^-Teller konfliktus ú.j színbe^ tünteti fel a kérdést: azt mutatja, hogyan válik a tudós politikussá és államférfivá. Az Ön esetében, véleményem szerint, az államérdek legyőzte a kollégák közti szolidaritást, a személyes: motivációkkal egyetemben. Hogyan lesz a tudósból politikus? — Azt a szomorú tapasztalatot szereztem, hojgy ha a tudós politikussá lesz, általában rossz politikus lesz belőle és államférfivá sohasem válik. Rám ez minden bizonnyal érvényes. Meg kell mondanom, hogy amikor fiatalkoromban elhagytam magyar szülőhazámat és Németországban folytattam tanulmányaimat, a politika engem egyáltalán nem érdekelt. <F«lyWÉsetteW*.l
