Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-11-01 / 20. szám
2. EEMZETI NÉPMŰVELÉS 1907. november 1. ház De azért az álhumanizmus tele torokkal ordítja a diadalt. Megnyugszunk benne. Tovább cipeljük a keresztet, a mig mi is sírba jutunk. Borzadunk a gondolattól, hogy utánunk itt maradnak a bánatos asszonyok, az ártatlan kis árvák. És mégse nézünk szembe a halállal, mi akik oly vakmerőek vagyunk, hogy képesek vagyunk a templom gerincén végig szaladni néhány hatosért, a kik eltudunk menni ropogó ágyuk közé, rábízván életünket egy buta golyóra. Az ember, aki eszével, felfedezte a -gépeket, az ember, a ki szavára megmozdítja a földet, nem tud s nem akar a halállal szembenézni. A gép, a villanyosság, a technika pedig nem olyan vívmány, mint az, ha megvédjük az egészségünket. Ez az igazi művészet; mely Wilde Oszkár szerint: „A művészet, tud bennünket megvédeni a piszkos veszedelmek elől.“ Ez adjon enyhet, ha halottainkra gondolunk, az, hogy a kik élnek, azokat megvédhessük. Verner Jenő. Az elhagyott gyermekek segítése. A gyermek védelem igen szép intézménye az államnak, de mai alakjában igen megterheli a községeket. Már most is vannak községek, kik szinte nyögnek a gyermekvédelmi terhek alatt. A községek úgy látszik nem hiába fognak folyamodni segítségért, mert legutóbb Sopron vármegye e címen 2000 korona államsegélyt kapott. Üres iskola. Nagyharsányban Kossut szobrát leplezték le a minap. Az újságok szépen leírják, hogy mily lélekemelő beszédeket tartottak a szabadságról, egyenlőségről és a szerétéiről. Felmagasztalták Nagyharsányt sok ékes szóval, csak arról feledkeztek meg, hogy a jelen sivárságát felemlítsék. Az ott megforduló ujságtudósitók fürkészték ki, hogy ez a módos falu szülői nem szeretik a gyermeket. Évek óta nem keresztelt ott a pap. Nem, mert évek óta nem hozott a gólya babát. Az iskolába mindössze csak 18 gyermek jár. Ha ezek kitanulnak: a tanítóra is szomorú napok következnek, mert az erkölcstelen felfogás nem hogy szűnik, hanem terjed. Szegény kollégánk még hely nélkül marad. Az iskoláját bezárják. De lehet, hogy valami élelmes ember kiveszi korcsmának és a mi valószínű: az állam italmérési engedélyt fog adni. Konkoly a vetésben. A jó tanító munkájából ezrek áldása fakad. „A tanító munkaköre felül van minden más munkakörön, melyet sem megfizetni, sem megajándékozni nem lehet, csupán meghálálni azok részéről, akiknek érdekében munkálkodott, vagy dolgozik.“ A tanító alapot ad az életre. Ezeket a kopott frázisokat szokták mondani mindannyiszor, valahányszor tanítóknak bókot akarnak mondani. A tanítótól egy-két virágért tiz ember munkáját kívánják s ha már tisztességes fizetést nem adnak érte, fizetnek szavakkal. Működését nem akarja megkönnyíteni senki és semmi, sőt a hol lehet bele gázol a falusi kisbirótól kezdve mindenki. Az iskola szemében a szálkát is meglátják, a család szemében a szálkát sem. Pedig ha oly nagyon keresik az iskola és a szülői ház közötti kapcsot, ne bizalmatlankodjék az egyik és ne vádaskodjék a másik. Hibákat nem lehet javítani, hogy a hibás, hibáit be ne lássa. Konkoly között tiszta búzát nem termeszthetünk. A családban a szülők vigyázzanak szavaikra, cselekedeteikre, mert az ő szavuk nevel, az ő szavuk köszörül élt a gyermek lelkére. A tanító a virágokat ápolja, de ha a szülők rossz nevelési rendszere letördeli a bimbókat, mit tehet a legjobb kertész ? Hány család van, ahol nem találják meg a helyes utat a gyermek nevelésére? Hány család van, a honnan erőszakkal kellene kiragadni a gyermeket, mert a családban csak mocsok tapadhat leikéhez. És hány eset van, hogy a tanító megakarja a család és iskola közötti kapcsot tartani, a szülőket jóakaratu szókkal figyelmezteti a veszélyre, a rossz példaadásra, a melylye! gyermekeik üde lelkét megronthatják, igy a tanító szerez magának bosszantó, kellemetlen perceket. A legtöbb gonosztevőnél az bizonyult be, hogy a szülőkre tapad a vád szégyen foltja, mert rosszul nevelték gyermekeiket. Hány példát látunk az életben, amelyből előre következtethetünk a jövőre, de ha a tanító beavatkozik a gyermek sorsába, akkor mint fennebb emlitém a kellemetlenségek árjába gázol. A sok közül egy nem mindennapi, de megtörtént dolgot hozok a t. olvasó elé. Egyik tanítványom szülői különös előszeretettel viseltettek a szeszes italok iránt. Heti keresetüknek javát, vasárnaponként korcsmában költötték el. Mindég magukkal vitték 7 éves kis fiukat is. A szülők ittak, mint a kefekötő, a fiú is hozzá jutott egy-két hörpintéshez. Engem bántott a dolog nagyon. A gyerek nagy savó szeme alatt kékes karikát vont a vértelenség. A köhécselése, meg a meggörbülő háta mintha mind megannyi vád lett volna: tanító ur! miért nem mentesz meg? A ziháló mellem azt mondja: fáj a tüdőm, a tagok, a nyakam és: megöl a skro- fulozis. A mikor aztán tudomásomra jutott, hogy mindezt az italos bütykös okozza, figyelmeztetve kértem a szülőket, hogy ne vigyék gyermeküket a nagyok társaságába és pálinkával ne kedveskedjenek néki. Mindez borsó volt a falra. Előbb valami kiállhatatlan gúnyra állott a férfi arca, aztán nagy, otromba, csontos markával az asztalra csapott. — De a teremtését néki, nekem ne parancsoljon a tanító, nem az ő kölyke, ez a nyafka. Nem sokára aztán ismét hallottam a fiúról. A tanulótársai látták, hogy valahonnan pénzre tett szert, maga egyedül állított be a korcsmába és sört kért. Kapott is. Igaz, hogy az árendás annak adja el az italt, aki veszi, de nem kellene-e itt úgy a szülőkre, mint az árendás urra ráhúzni a
