Nemzeti Népművelés, 1907 (1-24. szám)
1907-08-15 / 15. szám
1907. augusztus 15. NEMZETI NÉPMŰVELÉS 3 Kolozsvár. Tőszomszédságában Monostor, Felek, Szamos- falva román faluk; évszázadok alatt sem volt a nagy és jó magyar városnak annyi felszívó hatása, annyi befolyása közvetlen környezetére, hogy az ott lakó idegen elemet megmagvarositsa. Ellenben például Nagyszeben németesiti és románositja a közvetlen szomszédságában fekvő magyar fürdőhelyet és bányavárost. Vízaknát. Hogyan lehetséges ez? A következő módon: a szebeni szász és román bankok — magyar takarékpénztár ötezer magyar lakos mellett sincs — ráfeküdte pénzükkel a vízaknai magyar elemre; azonkívül a gazdagabb szászok villákat építenek Vízaknán s igy ott előkelő háztulajdonosokká válnak és virilis jogokat gyakorolnak. Ellenben a feleki vagy monostori román ember, ha pénzt akar kapni, a kolozsvári román takarékpénztárban, az Economul-ban is kap, nem kell magyarul megtanulnia, s a magyar pénzintézetekhez fordulnia. Szőcs Géza ezután megróvja a közönyt, majd pedig igy folytatja: Hallatlan rosszak a tanügyi állapotok is. íme egy pár példa: tavalyelőtt Kolozsmegve tanfelügyelője, dr. Csernátony Gyula kénytelen vott konstatálni, hogy Kolozsvár közvetlen szomszédságában olyan iskolák vannak, amelyekben nem ismerik Magyarország térképét, amely az iskolai felszerelésből is hiányzik. A nagyszebeni állami főgimnázium román növendékek ingyen koszi ot kapnak az Albina internátusában, ellenben a magyarok sehol, mert ilyen jótékony magyar intézmény ott nincs; a nagyszebeni tankerületi főigazgató ur hivatalos helyiségén s az állami főgimnáziumon nincs magyar czimer, mely ott csak a sóárulást és trafikot jelzi, ad majorem gloriam Hungarie; a nagyszebeni tankerületi főigazgató urnák a brádi gimnázium tanári kara éveken át román jegyzőkönyveket küldött, melyeket ő ugyanazzal a magyar professzorral fordittatott le magának, aki ellen rövid idő múlva egy-két gyakorlat hiányos kijavítása miatt, fegyelmi vizsgálatot indított. Bizony-bizony, igaza van Szőcs Géza tanárnak, a nemzeti kormánynak addig kellene valamit tenni, amig nem késő! * Márczius 15-ike, nem nemzeti ünnep. Persze csak az iskolákban nem az. Ott is csak azokban, ahol Apponyi gróf kultuszminiszter rendeletét betüről-betüre betartják. Az ő rendelete április 11-ikét s Szent István napját tartja nemzeti ünnepnek, amely ünnepeken vagy nincs miről beszélni, vagy pedig akkora esik, mikor az iskolai tanítás szünetel. Szent István napja, amiről beszélni lehet, sőt kell és szükséges is, a vakáczióra esik, április 11-ikéről a hivatásos szónok is öt perez alatt kimerül s amit azután mond, csupa frázis, szóvirág, vagy valótlanság. Kár ezt a szófecsegést bevinni az iskolába. A jogászok eleget beszélnek úgy is s egész törvényhozásunk ebben merül ki. Több cselekedet s kevesebb szó s minden rendben lesz. Illúziónkat, tiszta hazafiságunkat s a magyar nép lelkesedését ne zavarják meg április 11-ikével! Márczius 15-ikén azonban le lehet tenni az ásót, a kalmár- mérleg is szünetelhet, az irodai tinta is pihenhet. Szükségünk van arra, hogy megpihenve a vásári zajban, hitet merítsünk az ősök tisztaságából. Ez a forrás üdít, a másiktól elrontjuk a gyomrunkat. * A képezdékbe való felvételekről. Sűrűn érkeznek most hozzánk panaszos levelek olyan apáktól, kik gyermekeiket tanítónőképezdékbe akarják felvétetni. A panaszos apák levelei mind arról szólnak, hogy valóban lutriszerű a tanítónőképezdékbe való felvétel, oly nagy a jelentkezők száma, hogy valósággal tülekedni kell, hogy az emberek beszélhessenek az intézetek igazgatóival. Nálunk Magyarországon a nők különös előszeretettel lépnek a tanítói pályára. Éz kétségkívül örvendetes jelenség, mert boldog az az iskola, hol a tanító az anya szívével, leikével tanít, a nő gyöngéd érzelmével nézi a gyermeket, könnyet törül s megtudja érteni a mosolygó gyermek ártatlan világát, mert ahhoz türelme, szeretete van. De amig örömünket fejezzük ki a pedagógiának eme sikerén, perhorreszkálnunk kell azt, ha e pályaválasztás azért történik, mert ez a pálya a nőnek díszt, fényt nyújt, a kereskedelmi pálya lenézést, rangon aluli foglalkozást ad; mert minden pálya, amelyet férfi, vagy nő akár kenyérszerzés czéljából és emberséggel, becsülettel és tisztességgel tölt be, egyformán becses s e tekintetben alig tudnánk külömbséget tenni a pályák között. Ha valaki azért lesz tanítónő, mert a képesítéssel bizonyos műveltségre tesz szert a nőszemély, nem emelhetünk kifogást, mert hiszen mindenki ott szerzi műveltségét, ahol tudja. Bár vannak iskolák, ahol a műveltségszerzést ép oly mértékben nyújtják, mint a képezdékben s viszont nem állják útját olyanoknak, akik a képezdékbe azért mennek, hogy a diplomával kenyeret kaphassanak és szerezzenek. A képezdékbe való fölvétel ügyében főleg szegény emberek panaszkodnak. Annyi a nagyúri befolyásos, pro- tektorokkal körülvett folyamodó, akik Neményi Imre, a jóindulatú osztálytanácsost megkörnyékezilv, hogy a szegény emberek, főleg tanítók nehezen jutnak szóhoz. Pedig ha valakinek a leánya alkalmas erre a pályára, ugv a tanítóké valóban a legalkalmasabb, mert ezek a leányok otthon, kisgyermekkoruktól kezdve nézik a munkás tanító apát, életét, mig a nagy urak leányai odahaza csak a zsurok csinját-binját látják, a népet nem ismerik. \Hány csalódott, kedvtelen leány unja vidékeken a tanítónői életet, mert az ő nevelésével nem tudja magát beleélni a nép életébe. Igaz, hogy az élet, a szükség a legjobb nevelő-iskola, de hány elkényeztetett leány lelke fásul el addig, mig a szükség megtanította arra, hogy a viszonyokhoz alkalmazkodjék. A sok áthelyezést kérő bucsujárók javarészt azért törnek városba, mert falusi levegő nekik kellemetlen, jóllehet a hivatásuk az, hogy a népet tanítsák, hiszen a czi- mük is az: néptanító. Ugyan hogy tanítsa az a népet, ki a parasztot bunda- szagu, kutya parasztnak, darabosnak nézi, aki a síkos parkettre, városi miljőbe vágyik. Valójában úgy van, hogy nagy urak leányai valósággal ostromolják a fővárost, hogy ide jussanak, magát a minisztériumot is lenkedezik, hogy Újpestre, vagy a főváros körüli iskolákhoz helyezzék őket. A szegény tanító leánya megelégszik a maga szegényes iskolájával, a kérges tenyerű parasztjaival, tarisznyás kis diákjaival. Mégis a helyzet olyan ma, hogy ezeknek a szegény leányoknak küzdeni kell, hogy a képezdékbe bejuthassanak, mig a nagy urak leányai megkerülve Neményi Imrét, megkörnyékezik Ponczius-Pilátust, csakhogy elüthessék sok reménykedő szegény tanító kérelmét. Neményi Imre dicséretére mondjuk, ő a tanítóságnak régi, jó lelkű barátja. Azonban az ő akarata is megtörik a felsőbb hatalmasságokon sokszor. Tudunk rá eseteket, hogy felvétel ügyben maga a miniszter táviratozott, hogy a különben megtöltött képezdébe egy-egy miniszteri tanácsos, vagy orsz. képviselő leányát fel kell venni, ugyanakkor, amikor ezek a leányok ingyen helyre kerültek, siró-rivó tanítók, kik készek voltak az egész internátusi dij lefizetésére, kéréseikkel elutasittaítak. Hál ez nem igazság. Egyenes üzérkedés, melynek gátat kell vetni. Apponyi gróf kultuszminiszter emberséges leikétől elvárjuk, hogy a tanítóságnak e jogos panaszát is orvosolni fogja s szabad kezet nyújt Neményi Imre ősz-
