Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A török-magyar háborúk témája a 16-17. századi nyugat-európai retorikai irodalomban
dati kontextusában rendkívül jelentésgazdag. Ez pedig alkalmassá teszi a tartós fönnmaradásra, de benne rejtőzik a variábilitás lehetősége is: láttuk, a lezajló politikai változások követésére is képes. A retorika megsokszorozza a benne rejlő lehetőségeket: forrása és alapja lehet a kibontakozó érvelésnek s mivel ennyire hatásos értékmozzanat szerepel benne, a leghatékonyabb argumentum, toposz vagy locus communis lehet. Átvizsgált forrásanyagunk tanúsága szerint gyakran szerepel a termékeny Pannonia toposzával párhuzamosan, amivel a szerző Magyarország két meghatározó értékaspektusát kívánja kifejezni: egy vitális-naturális és egy etikai-politikai-ideológiai értékszférát. E két értékpólust is különböző összefüggésben lehet ábrázolni, a közöttük meglévő szinkrónia vagy aszinkrónia eltérő fokozatai, harmóniája vagy diszharmóniája szerint. A ló. század retorikai irodalmában egyre gyakrabban találkozunk a ma gyár török küzdelmeket - részben, vagy egészében - tárgyuknak választó szónoki művekkel, amelyek között nagy számban találunk prédikációkat is. Ezeket a műveket szerzőik az ókori hagyományokra támaszkodó, reneszánszban megújított praeceptum irodalom alapján hozták létre, vagyis e szabályrendszerek működtetésével. Fordulat akkor következik be, amikor e retorikai elméleti irodalom szükségesnek tartja a törökellenes küzdelmek teoretikus értelmezését saját diszciplínáján belül. Ebben a folyamatban aztán természetesen helyet kellett hogy kapjon a török-magyar harcok tárgya. A16. században, a tömeges protestáns peregrinációval a német egyetemi retorikai központok érdeklődési körében is állandósul Magyarország retorikai témája. A három legfontosabb központ Wittenberg, Strassburg és Heidelberg volt, mindhárom helyre népes magyar pereg- rináció áramlott. A retorikai képzés szabályai szerint elsajátították az elméleti ismereteket, és azokat rögtön alkalmazták is. A magyar diákok természetesen jóval gyakrabban választottak ebből a tárgykörből retorikai témát, hiszen várható volt tőlük, hogy elméleti tudásukat sokkal nagyobb valóságismerettel, tájékozottsággal tudják alkalmazni, bővíteni. Ennek jeleit találjuk Wittenbergben is, de főként Strassburgban láthatjuk kiteljesedését. Aeneas Sylvius Piccolominitól hosszú lehetne a sor, amelyben helyet kapnak a magyarországi humanista képzettségű diplomaták, mint Macedóniai László, Hieronymus Balbus, Vitéz János, Vetési László, Frangepán Ferenc és mások. A Mohács előtti-körüli diplomata humanisták több szónoklata jelent meg latinul különböző európai országokban, ugyancsak s zámos külföldi humanista képzettségű rétor műveiben találkozhatunk Magyarország mind gyakoribb ábrzolásával, bemutatásával. (Johannes Cuspinianus, Ursinus Velius, Tranquillus Andronicus Dalmata, stb.) Melanchthon retorikáinak ez folyamatosan jelenlévő vonulata, de átszivárog innen a német protestáns retorikák többségébe. A „Türkengefahr” mélyen beágyazódott a protestantizmus teológiai gondolkodásába a kettős antikrisztológiával, apokaliptikájával. Melanchthon volt az, aki a török veszedelmet a praeceptum irodalomban retorikai tárgyként legitimálta.3 3 A német kutatás legújabb ide vonatkozó szakirodalmát összefoglalják a következő tanulmányok: Johannes HELMRATH, Pius II. und die Türken, in Europa und die Türken in der Renaissance, Hrsg. Bodo GUTHMÜLLER und Wilhelm KÜHLMANN, Tübingen, Max Niemeyer Verlag, 2000, Frühe Neuzeit Band 54, 79-139, ebenda, Hermann WIEGAND, Neulateinische Türkenkriegsepik 47