Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A zsoltárköltészet változatai Ambrosius Lobwasser műveiben
készültek, hanem a reformáció széles Psalmdichtung folyamatához sorolhatók. Inkább a Kunstdichtung és nem a Gemeindelied kategóriájába tartoznak: befogadásuknál eleve kizárható bármely énekelt forma (dallam nem is társul hozzájuk!), csakis az olvasás jöhet számba. Beust szívesen végezte a legmeglepőbb műfaji transzformációkat, vagyis fesztelenül „közlekedett” a hagyományos liturgikus műfajok és az antik-reneszánsz paradigmarendszerek között. Előszava a kötet mintái között felsorolja Alciati nevezetes emblémás könyvét, amelyet valójában követ is a kiadvány. Beust antológiáját felfoghatjuk úgy is, hogy az a keresztény emblematika egyik darabja. Minden kép után egy négy soros latin, egy négy soros görög és héber (vagy káldeus), végül egy négy soros német vers következik. (Ez a sorszám többe esetben változik, valamivel terjedelmesebbek a versszövegek.) A latin és görög nyelvű strófa verselését is megadja. A párhuzamosság tényét azért érdemes hangsúlyozni, mert a Christiados Libellus darabjainak készítésével párhuzamosan (1565-ben már készen volt a fordítás első változata) születik meg a hugenotta zsoltároskönyv korrigált, kiegészített végleges szövege, ami 1573-ban jelenik meg. Igazán látványos az a különbség, ami a kétféle zsoltárköltészet között fennáll, és Lobwasser mindkettőben nagyon otthonosan érzi magát, sőt előbb lép a nyilvánosság elé a Kunstdichtunghoz tartozó műveivel. Beust antológiájában Johann Stigelius is szerepel több művével. Stigelius - bevallottan retorikai felhasználásra - verses locusokat formál a zsoltárokból, de legnagyobb meglepetésünkre a 23. zsoltár - és még 10 másik - propempticon lesz. Erről pedig tudjuk, hogy a reneszánsz poétikák olyan műfaja, ahol az elutazókat a maradók fogadalmakkal és jókívánságokkal bocsátják útjára. (Ilyeneket gyakran írtak a külföldön peregrináló magyarok is egymásnak hazaindulásuk előtt a legváltozatosabb óklasszikai műfajban és versformában.) Tudjuk, Szenei átköltésében így kezdődik a 23. zsoltár: Az Úr énnékem őriző pásztorom/ Azért semmiben meg nem fogyatkozom/ Gyönyörű szép mezőn engem éltet/ És szép kies folyóvízre legeltet/ Lelkemet megnyugottya szent nevében/ És vezérl engem igaz ösvényében...). Stigelius 23. zsoltárból lett propemtikonja így hangzik: Ipse Deus pastor meus est, me ducit euntem Nil mihi praesidij, copia nulla deest. Gramine me laeto prope fontem pascit amoenum, Hinc animae recreat viscera tota meae. Iustitiae seruante suae me tramite ducit, Inde viae metuo nulla pericla meae. Meglepő Lobwasser 90. zsoltárának itt szereplő változata. Címével egyértelműen azonosítja és propositio is áll alatta: PSALM. XC. Transitus celer est & auolamus. A fametszet egy emberi csontokon, koponyán fél lábbal álló, mosolygós, szárnyas puttót ábrázol. Jobb kezében egy homokórát tart, baljával pedig az időmérő eszközre mutat. Hatsoros latin nyelvű vers figyelmeztet az idő múlására, az üveggömbből aláhulló homokszemek a véges lét kiszámíthatatlanságát szemléltetik. Ezt foglalja össze a latin sententia, a halál az biztos, bizonytalan és senki számára sem ismert az órája: 336
