Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A kötetszerkesztő és Rimay-filológus Szenei Molnár
bámulatosan gazdag változatait hozza létre a zsoltárköltészetben német és latin nyelven egyaránt. Ugyanez a szemlélet a zsoltárköltészetben kifejezetten ösztönzi a szövegváltozatok sokaságának készítését, amelyre Szenei Molnár is láthatóan törekszik a magyar adottságok figyelembe vételével. A német zsoltárköltészet azt is bizonyítja, hogy a költészettörténeti és liturgikus szempontok nagyon gazdag összefonódása figyelhető meg ebben a közegben, egymástól való elválasztásuk csak akkor megengedhető, ha ez megegyezik a szerző korabeli szándékával (erre is van számos példa). A német zsoltárköltészetben tényleg van arra példa, hogy „radikálisan újszerű ízlés”-t érvényesít a szerző, vagy szerkesztő (Nicolaus Sel- neccer, Paul Schede Melissus, Cyriacus Spangenberg, Burkhardt Waldis, etc) és még ezzel is a liturgikusság igen tágan értelmezett körén belül maradhat. Ott ez sokszor jóval több, mint a hazai zsoltárköltészettől elvárt heterometrikusság elveinek érvényesülése, de Schede Melissus kívül is kerül - szándékai ellenére - a liturgikusság körén. Ugyanakkor a német liturgikus gyakorlat és hagyomány jóval kiterjedtebb a magyarnál, sokak életművében jelenik meg. (Még ehhez járul a liturgikus - instrumentális és vokális - zenei eszközrendszer hallatlanul összetett szerepe és érvényesülése.)25 Szenei Molnár 1607-es Psalteriuma egyedül - egyetlen kötetben! - vállalkozik a magyar és német protestantizmus liturgikus és költészettörténeti paradigmáinak, kompetenciáinak magyar nyelvű szintézisére, közvetítésére. Ez a vállalás tovább bővül az 1608-as, majd az 1612-es kiadással. Mint az első teljes zsoltároskönyv, természetesen a kanonizáció pozíciójába kerül és fejti ki hatását, ha úgy tetszik: majd bekövetkezik az intézményesülése. Az Oppenheimi Énekeskönyv a kortársak közül - Pécseli Király Imre mellett - közli Rimay János versét és a közelmúlt legjelentősebb költőjének, Balassi Bálintnak Bocsásd meg Úristen... kezdetű versét. Mindezt úgy szerkeszti kötetébe Szenei Molnár, hogy 1600-től 1612 közepéig csak hónapokat tölt itthon, összefüggően Németországban tartózkodik, anyanyelvű kulturális közegétől távol. Tehát a szövegekhez való hozzájutás bonyolult levelezés, nehézkes küldözgetés révén volt lehetséges; ezeket a nehézségeket azonban leleménnyel, kitartással mégis leküzdötte. Szilasi László értékelő szempontjai szinte teljességgel mellőzik a zsoltárköltészet liturgikus létmódjának és sajátosságainak (vele az énekvers sajátosságainak) a figyelembe vételét, amely magyar közegben valóban nem elsősorban a radikális vagy forradalmi újítás ösztönzője volt. Ugyanakkor a sugallt éles polaritás (radikális költői, irodalmi újítás - liturgikus közösségi kánonok fékező elfogadása) nincs igazán tekintettel a magyar kultúra meghatározó folyamataira és speciális adottságaira, valamely kultúrmorfológiai állandóság látszatát kelti. Végre be kellene látni, hogy a korszak egyik legjelentősebb kulturális szereplőjének életművét nem kell azért zavartan mentegetni, mert abban meghatározó szerepet játszanak saját korának konfesszionális és liturgikus folyamatai, jelenségei; ez nem valami kárhozatos marginalizálódás lelepleződő bizonyítéka a „szűkülő szellemi terepen”, hanem a korszakban - Nyugat-Európában és Magyarországon is - domináns tendenciák 25 Vö. jelen kötetünkben az Újfalvi Imre debreceni kiadványa: Spethe-Szenci zsoltárai, németországi párhuzamok és a A zsoltárköltészet változatai Ambrosius Lobwasser műveiben című tanulmányok gondolatmenetével. 318
