Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája

E nagyszabású gondolatmenet részben az előbbiek folytatója: a nyelviretorikai képességek Isten ajándékaiként jelennek meg, az isteni szó válik emberi szóvá, bár meglepő fesztelenséggel szinkretikusan azokat Prométheusznak is tulajdonítja. Tulajdonképpen isteni képességek birtokosa lesz részben az ember, amelyek eszközt adnak néki a tökéletesebb istenismerethez is. Úgy bővülnek emberi képességei, hogy azok Istenhez való visszatalálásának tökéletesedő instrumentumaivá válnak. Az isteni-emberi képességek összeolvadásának, elkülöníthe- tetlenségének sajátos folyamatát szemlélhetjük; az ember magára öltheti teremtményként az isteni attribútumok növekvő körét, amely képesség azonban nem azonos a reneszánsz retorikák deifikációs ambíciójával. A kapott ajándék azonban csak úgy birtokolható igazán és megérdemelten, ha a kultúra elsajátításának és alkotásának, hagyományozásának minden folyamatát, eljárását maximumra fokozza az ember; Isten hozzá lehajtó kegyelméhez maga is minél magasabbra akar emelkedni a retorika által megszerezhető értékinstanciák birtoklásával.

E kettős folyamat szinte a neoplatonizmus descensiójához és ascecen- siójához hasonlítható, amelyben a descensio az isteni nyelvi képességek alászállá- sa, amelyben Isten önmagát az emberek számára is érthetően közli és kijelenti. Másfelől viszont olyan ascensio, amelyben az ember nyelvi-beszédművészeti szellemi képességei által a lehető legteljesebben sajátíthatja el a korábbi korok kulturális javait, amelyek folyamatos emelkedést biztosítanak számára. E kettős irányú folyamat részei egymást nem kioltani akarják, vagy gyengíteni, hanem éppen összegeződnek; a keresztény antropológia és az antik-reneszánsz művészet elméleti rendszer itt harmóniában egyesül: az isteni és emberi szó a legtökéletesebben érti egymást és értelmezi a világot. így történhet meg, hogy meglepő módon a retorika a Tízparancsolat előírásai közül a 2, 3, és 8. parancsolatra is vonatkoztatható, bár ennek nem kapjuk részletező kifejtését. (2. parancsolat: 2 Móz 20, 4. Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. 3. parancsolat: 2 Móz 20, 7. Az Úrnak a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd; mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, a ki az ő nevét hiába felveszi. 8. parancsolat: 2 Móz. 20, 15. Ne lopj; Eféz. 4. 2 A ki oroz vala, többé ne orozzon; hanem inkább munkálkodjék, cselekedvén az ő kezeivel azt, a mi jó, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek.) Ez azért is példátlan, mert itt Cythraeus a retorikát a keresztény antropológiai alapértékek kompetenciájába lépteti, sorolja.31

sed Spiritus Patris vestri, qui in vobis est.”

31 David Chytraeus, Melanchthon egykori tanítványa, később a rostocki egyetem meghatározó professzora 1590-ben írta egy levelében Justus Lipsiusnak: „Memini praeceptorem meum Philippum Melanthonem seria iocis miscentem aliquando dicere: se, si Romanus Imperator esset, duas utilissimas leges laturum, ut una tantum Grammatica et una Catechesis... in toto Imperio, in omnibus scholis proponeretur, ac mirifice sibi placere ostendebat Epicharmi elogium, quod in Epigrammatis Theocrito adiuncis extat, nolla yáp nóxxav t,óav xoiq naiaiv lini ypriaifxá, peyáka xápic avxm. Id ego, inquit, maius decus iudico, quam Troiam capere.” - Én még emlékszem, ahogyan az én tanárom: Melanchthon egyszer félig tréfásan azt mondta: ha ő lenne a német-római császár, két nagyon fontos törvényt vezetne be, mégpedig hogy teljesen ugyanazt a grammatikát és ugyanazt a hitvallást vezetné be a teljes birodalomban és minden iskolában... Azt én, úgymond, nagyobb ékességnek tartom, mint

29