Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
3Joannes Hepinius 1537-ben megjelent De sacris concionibus formandis compendiaria formula című rövid műve tömör áttekintést ad a négy genusról, amelyek alapján értelmezni kell és használatukkal írni a prédikációkat. A prédikációt egyértelműen olyan szónoki műnek tekinti, amely az ókor retorikai örökségére (Cicero, Quintilianus), Erasmus és Melanchthon újabb eredményeire s a Szentírás retorikai olvasatára van alapozva, ez képezi az írásmagyarázat alapját is. Megállapítása szerint ugyanis kétségtelenül maga a Szentlélek a kinyilatkoztatott Szentírás szerzője, ilyenformán egyedüli és biztos értelmezője saját szavainak; szellemileg átjáija és megtanítja minden hűségesnek a lelkét saját szavainak ép és szabályos magyarázatára, amint a próféták jövendölései közvetlenül mind Isten tanításából származtak. Ez a tanítás azonban ezekben a századokban nincs megerősítve az evangéliumi csodatételekkel, hanem a nem-szent, de más tudományok szorgalommal történő olvasásával, és tanulmányozásával. Ezeket ugyanis nem véletlenül adta Isten, hanem hogy segédeszközök legyenek, ha ugyanis más tudományokkal ékesítik a szent dolgokat, azok semmiképpen sem lesznek rendezetlenek, ékítetlenek, és semmiképpen sem zavarosak, sőt még szentek is. Ami pedig akár a tanítás és tanulás módjára vonatkozik, azt a dialektikából és a retorikából kell felkutatni. Senki sem fog ugyanis világosan, pontosan, helyesen és megfelelő rendben tanítani, ha csak nem követi a retorikát, mint Thészeusz Ariadné fonalát.21 Hepinius hangsúlyozza, hogy a szónoki beszédnek három neme (genus) létezik, amelyek a szent prédikációban egyesülnek. A textus magyarázatának a retorikai elveken nyugvó szövegértésre kell támaszkodnia, mert csak ez szabadíthatja ki az évszázadok alatt rárakódott - ostoba tudatlanságból származó - hamis és (sokszor megtévesztő szándékkal megfogalmazott) hazug magyarázatokból, s ez oszlathatja el a bizonyos szöveghelyeknél valóban meglévő homályt. Minden művelt prédikáció, akár a hit tantételeire, akár az erkölcsök formálásra vonatkozik, akár hypotyposis fölhasználásával történetet ad elő, a retorikai genusokat kell magába foglalnia. A prédikálni készülő előre lássa, hogy az oratio majd melyik genus lesz, továbbá ahhoz annak a genusnak a művészi eszközét készítse el. A törvényszéki beszédet ritkán használjuk a prédikációkban, megfelelően mégis folyamodhatunk hozzá.22 21 Joannes, HEPINIUS, 1537, 235r: „Quemadmodum sine controversia, solus Dei spiritus proditae scripturae est autor, ita et solus sui uerbi est uerus ac fidus interpres; imbuens omnius fidelium animos, sana et recta uerbi sui cognitione, ut iuxta Prophetae uaticinium, omnes sint Theodidacti. Haec autem institutio non sit his seculis, Euangelio prodigijs confirmato miraculo, sed diligenti non modo sacrarum, sed aliarum quoque scientiarum lectione. Has siquidem non temere dedit Dominus, sed ut sint tum adminicula... Quod autem ad docendi aut discendi modum spectat, id ex dialecticis et rhetoricis est petendum... Nemo etenim clare, exacte, proprie, ac ordine docebit, nisi Rhetorica fuerit secutus uelut Thesei filum.” 22 Im. 240-242: „Omnis erudita Concio siue ad doctrinam fidei, siue ad formandos mores pertineat, siue historica sit, potest cogi in suum rhetoricum genus... Condonaturus praeuideat cuius generis oratio sit futura, deinde ad eam eius generis artificium exigat...Genere Iuditiali utimur in litibus et controuersiis. Non est huius in sacris concionibus creber usus, commode tamen eo utimur in con23
