Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A kulturális és az önreprezentáció feszültségei - Filiczki János verses ajánlásai Szenei Molnár Albert zsoltároskönyvéhez
az önreprezentáció összetettsége, amelynek van ikonográfiái vonatkozása és írott, scriptura-jellemzője. (Az ajánlóverseknek ebben fontos a szerepe, az életmű egyes darabjai ebből a szempontból jelentősen eltérnek. Az önreprezentáció egyedi változatait teremti meg Szenei, a latin nyelvű ajánlóversek igazodnak az egyes művek által megjelenített nyelvi, kulturális, liturgikus alapelvekhez, vagy éppen a hiányuk jelentésképző szerepű. Láthatóan erős eltérés érvényesül ebben a tekintetben a liturgikus funkciójú és a nyelv liturgikus-teológikus használati köréhez tartozó művek, így a zsoltároskönyv, bibliakiadás, postillafordítás, imádságoskönyv és az Institutio-fordítás esetében.) Tulajdonképpen az ajánlóversek is az önreprezentáció eszközei, ahol ezt a felkért szerzők is végzik közvetve saját műveikkel, mintegy retorikai sermocinatiot, vagy hypotiposist, aposztrophét alkalmazva. Ebben erőteljesen megfogalmazódik a szerző és műve(i) eltéphetetlen kapcsolata, alkotójának feltétlen értéktudata és művének értéktulajdonítása. Talán sehol sem olyan erős Szenei pályáján, egyetlen művében sem fejezi ki olyan sokszorosan összetetten az alkotónak és művének összetartozását, mint 1604-ben. A szótárkiadás esetében ez igen magas szintű és összetett, de úgy, hogy a személyes elhatározás, a képességek kibontakozása, az életműterv kibontakoztatja és kezdeményezi a nemzeti kulturális programok minél gyorsabbi megvalósítását, és mindezek beillesztését az európai, kiváltképpen a német tudományos-kulturális kontextusba. Az önreprezentációnak nagyon is jellemzője a másokhoz - minél jelentősebb személyiségekhez - fűződő kapcsolatok által tükröződő jelentőségnövekedés, amely a személyiség fölnagyításának gondosan megválasztott eszköze is lehet. Az énreprezentációknak általában illeszkedniük kell a publikus nyilvánosságmodell felől megfogalmazott, kínált változatos és nagyobb számú szerepmintához, modellekhez; ez a válogatás és szerepértelmezés Szeneinél is jól kitapinthatóan változik. Az önreprezentáció átmeneti formája vezet majd a zsolktároskönyv ikonográfiái elemeinek felhasználásával más szerepmodellhez. Méghozzá egy olyan kiadványban, ahol a metszet része lesz a szerzői önreprezentációnak, de a protestáns hitigazság oltalmazásának is kifejezője a kép; különösen a második esetben, ahol a disztichon egyértelművé teszi ezt a jelentésképzést.3 Ebben az esetben azonban nem jelenhet meg az 1604-es Dictionarium esetében megfigyelt gazdag, közvetlen ikonográfiái és verbális önreprezentáció. Zsoltárköltőként merőben másképpen definiálja alkotói önmagát, mint ahogyan azt tette a szótárszerző, másként értelmezi alkotó és műve kapcsolatát. A zsoltároskönyv metszetei és szövegei emblémaszerű eljárással allegorikus ábrázolást hoznak létre, amelyben a szerző csak rejtőzködőén, de jól érzékelhetően van jelen. A pelikán a fiókáit tápláló áldozatával, a harcoló lovas pedig elszánt akarattal, és ha kell, harccal, fegyverekei, küzdelemmel védi Krisztus igazát a rá rontókkal szemben, hiszen erejét is onnan nyeri. Mindkét esetben - kép és szöveg egymásra utalásának összjátékaként - a szerző egyházáért, nemzetéért vállalt alkotói teljesítménye, áldozata és elszántsága is megjelenik. A Psalterium paratextusai nem szólaltatják 3 Vö. IMRE Mihály, Szenei Molnár Albert arc(kép)másai, Debrecen, A Debreceni Református Kollégium Baráti Körének támogatásával kiadja a Tiszántúli Református Egyházkerület, 2009, Református Művelődéstörténeti Füzetek, 2. 237
