Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)

Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája

módszerként, sőt, kiterjedten érvényesül szövegelméleti-beszédművészeti funkciója a retorikai szisztéma teljes vertikumában, amelynek része a retorikai genusok következetes érvényesítése, annak minden kommunikációs funkciójával. Ez a fölismerés és elhatározás fejeződik ki már a wittenbergi beköszöntő beszéd megállapításában is, hogy egyik kezünkben Homérosz, a másikban Pál apostol. Ebből az is következik, hogy Erasmus dilemmáját így értelmezi újra a hitújítás. (Érdemes megjegyezni, hogy e kettősségből értelmezhető a reformációban sokaknál jelen lévő gondolat, miszerint saját jelenüket újra aranykornak tartották [aurea aetas] a megújuló művészetelméleti rendszerek és a megújított hit ho- zadékai alapján, ugyanakkor fontos szerepet kapott a reformáció antropológiai rendszeréből származó komor apokaliptika.)

1520-ban jelent meg Melanchthon De studio doctrinae Pauli - Adhortatio ad christianae doctrinae, per Paulum proditae, studium című tanulmánya. Soha nem akarhatta azt Krisztus, hogy az ő megértésére és elfogadására törekedve hátat fordítsunk azoknak a szerzőknek, akik korábban műveikben az emberi erkölcsök, a társadalom igaz törvényeit, normáit fejtették ki. Vannak az életnek olyan szabályai, amelyeket isteni sugallattól vezettetve fölismertek, emberi nagyszerűségükkel leírtak, kifejeztek. Ilyenek voltak Homérosz és Hésziodosz művei, a filozófusok gondolatai, nemes városok polgárainak ránk maradt törvényei, amelyeknek az emlékezete és történelmük jótéteménye a mi korunkig ha- gyományozódott. Krisztus nem megtagadja ezen értékeket, hanem az Evangélium többletét adja azokhoz; ezt tudatosítja számunkra Pál apostol: mert mindkettőt ismeri, a széptudományok értékeit és hagyományait, s az isteni kinyilatkoztatás evangéliumi üzenetét.18 A retorikai elveket azonban nagyon is tudatosan alkalmazza reformátori meggyőződésének bizonyítására, valójában a retorika herme- neutikai szerepet játszik.19 Haragos iróniával írja postilláskötetében: „Szamarak azok, akik azt hiszik, hogy a prófétai könyvek az ékesszólás erényének híján lennének; mégha a változatok vagy magyarázatok el is tértek egykor a grammatikától, mégis az eredeti forrásokban édes és rendkívüli erényekkel megáldott retorikai kiválóság van. Mert ne gondoljuk azt, hogy a Szentlélek gyönyörködne a barbár műveletlenségben, mivel sokak együgyű ítélete ez!”20

18 CR, XI. 1843. Halis Saxonum, 34-41. Ugyancsak ezt vizsgálja a Dispositio orationis in epistola Pauli ad Romanos, Witebergae, 1530. című művében.

19 Wilhelm, MAURER, Der junge Melanchthon, zwischen Humanismus und Reformation, Van- denhoeck & Ruprecht in Göttingen, 1967. Band 1 Der Humanist, 210-214. Az újabb szakirodalomból kiemelkedően fontos, ezért haszonnal forgattam: Carl Joachim, CLASSEN, Die Bedeutung der Rhetorik für Melanchthons Interpretation profaner und biblischer Texte, Nachrichten der Akademie der Wissenschaften in Göttingen I. Philologisch-Historische Klasse, Jahrgang 1998. Nr. 5. Vanden- hoeck & Ruprecht in Göttingen, 1998.

20 CR, XXIV. Brunswigae, 1856. Scripta exegetica, 735: „Asini sunt, qui cogitant non esse eloquentiam in libris Propheticis: etiamsi versiones vel interpretes aliquando discedunt a Grammatica: tamen in fontibus est excellens eloquentia et suavitas. Non cogitemus Spiritum Sanctum delectari barbarie, sicuti sunt insulsa iudicia multorum.”

22