Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Poétika- és retorikatörténet Cicero és/vagy Krisztus? A reformáció 16. századi retorikáinak egyik dilemmája
szubsztanciának véli, nyelvfelfogásának éppen az a lényege, hogy azokat egymás irányába nyitottnak tekinti. A görögöt eleve meglévő tudáskészlete és kiemelkedő kulturális pozíciója már az evangéliumok előtti korszakban magasra értékeli, erre a magaslatra épül rá a kinyilatkoztatás többlete, amelynek nyelve azonban nem negligálja a görögül szóló emberi nyelvet. A filozófia mellett a retorika vált a reneszánsz nagy tudományelméleti univerzalizáló rendszereinek egyikévé. Az is látható volt, hogy a retorika ezen értelmezése Itáliában alig integrálható a hagyományos keresztény tudományszerkezetbe, értékrendbe; legfeljebb valamilyen erősen szinkretikus modellbe illeszthető eredményesen.15 Melanchthon fölismerte az itáliai reneszánsz ezen fejleményeit, de egészében azokat el nem fogadhatta, hiszen részbeni elutasításának következnie kellett a reformáció elveihez való csatlakozásából. E retorikai rendszerek gyakran fonódtak össze különböző neoplatonikus irányzatokkal, amelyek nyitottak voltak esetleg az epikureizmus irányába, vagy a retorikában megjelenő képességet az ember deifikációs lehetőségeként értelmezték, vagyis a retorika metafizikai igényű intellektuális rendszerek instrumentumává emelkedett. Sperone Speroni szerint a retorika által a ,J)eus optimus maximushoz leszünk hasonlók”, a retorika a lélek számára az az étek, amely nem világi tudomány, hanem valami isteni dolog, „amely megfelel lényegének: amellyel Isten nagy asztalánál fogunk élni a paradicsomban.”16 Marsilio Ficino úgy látja, hogy a rétor is alkotása által művész-tudós istenné válhat, maga is Isten a földön, „Deus in terris”.17 Tudás és esztétikum csak az erkölcs és hit szintézisében lehet igazi kulturális erő, válhat maga is üdvértékké, amint a hit igazságai és értékinstanciái sem férhetők hozzá és nem értelmezhetők a tudás és esztétikum történelmi hagyományai, tapasztalati, jelenben születő eredményei nélkül. A reneszánsz nagy értékdilemmái a reformációban kapnak radikálisan új értelmezést. A reformáció az olasz reneszánsz retorikai gondolkodásából nem fogadhatta el annak önálló metafizikai igényű aspirációit, nem fosztotta meg azonban annak univerzalizáló ambícióitól, instrumentum jellegétől, csakhogy radikálisan másutt jelölte ki e kompetencia területét, határait, feladatait. Az így korlátozott retorika azonban a legtöbbet kapta, amit csak a hitújítástól kaphatott: az isteni kinyilatkoztatás univerzalizáló instrumentuma lehetett, aminek segítségével az ember emelkedhet az istenismeret lépcsőin; a retorika az írásmagyarázat, a bibliai hermeneutika meghatározó eszközévé vált, egyenrangúvá a másik nagy univerzalizáló rendszerrel, a teológiával. Ennek az is a következménye, hogy a retorika nem különül el a homiletikától sem írásértelmező, sem szövegalkotói cum eam dies noctesque meditabimur, in eaque mentem ac cogitationem iugiter pervolvemus. 864: ... ita cum genus sermonis sordidum, corruptum ac viciosum est, corrumpitur illo vitio ipsa doctrina quoque obscuratur, ac saepe pervertitur veritas ipsa... Non enim aliud est instrumentum magis proprium vel pulchrius universae doctrinae, quam oratio pura et perspicua.” 15 VÖ. Jan, LIND HARDT, Rhetor, poeta, historicus: Studien über rhetorische Erkentniss und Lebensanschauung im italianischen Renaissancehumanismus, Leiden, 1979. 16 Sperone, SPERONI, Beszélgetés a retorikáról, in Az olasz reneszánsz irodalomelmélete, szerk. KOLTAY-KASTNER Jenő, BÁN Imre tanulmányaival, jegyzetanyagával, Bp., 1970, Akadémiai Kiadó, 197-198. 17 Uo. 390-407. 21