Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
II. Ikonográfia és kulturális emlékezet Melanchthon paeonjai és magyarjai - adalékok a magyar protestantizmus történelmi identitásának alakulásához
promoveált, az ordináltak között sem szerepel.) Mindez mit sem változtat a kiadvány fontosságán,hiszen tényleges szerzőnek Melanchthont tekinthetjük. így legalább a nézőpont értelmezése egyszerűsödik, mivel egyáltalán nem kell számolni egy magyarországi respondens látásmódjának - akár csak részleges - színező érvényesülésével, legfeljebb közvetve jelenhettek meg magyar szempontok - pl. forrásfelhasználás tekintetében - a szónoklat értelmezői szándékának kialakításánál. így viszont szinte teljesen „zavartalanul” formálódhatott meg a wittenbergi környezet jelentésalakító elképzelése, mondhatni: Wittenbergben wittenbergi tükröt tartottak az ott tanuló magyarországiaknak és a hazaiaknak. Ebből következő kérdésünk az, a belé pillantok mennyire ismerhették föl és fogadhatták el abban saját történelmi és kulturális, konfesszionális identitásukat? A declamatiók szerzői jó felkészültségűek, szorgalmasak, de sokszor teljesen ismeretlenek voltak, akik témavezetőjük elképzelését valósították meg. Melanchthon legtöbbször maga írta meg tanítványainak a téziseket és a beszédet, declamatiót, vagy gondosan javította, kiegészítette a készülő munkákat. A kinyomtatott beszédre viszont az előadó és nem a valódi szerző neve került. Ez meg is nehezítette utóbb Melanchthon valódi szerzőségének kiderítését. (Összesen kétszázhuszonkét declamatiót tekinthetünk hitelesen az ő vezetésével készültnek, lényegében saját munkájának.)6 Heinz Scheible vizsgálta Melanchthon wittenbergi declamatióit retorikai és tartalmi szempontból, különbséget tett disputatio és declamatio között. Ez az egyetemi műfaj 1523 után éppen Melanchthon ösztönzésére újult meg Wittenbergben az ő rektorsága alatt, az egyetemi képzési folyamat lezárásaként.7 A megújulás a reneszánsz-humanizmus szellemében történt, amelynek fontos eszköze volt a magas szintű retorikai módszerek felhasználása, ezt kellett érvényesíteni a declamatio esetében.(Ennek meghatározó része volt a retorikai genusok tudatos és árnyalt alkalmazása.) Már a septem artes liberales legelső értelmezésénél (tübingeni értekezésében: De artibus liberalibus oratio) kifejtette Melanchthon, Wix Györgyné is javasolta. ®Vö. Horst KOEHN, Melanchthons Reden. Verzeichnis der im 16. Jh. erschienen Drucke, Frankfurt a. M. 1985. Buchhändler-Vereinigung. Tulajdonképpen háromszázhetvenhármat sorol fel itt a szerző, de ebben az idegen nyelvű fordítások is szerepelnek. A Mátyás-szónoklat a 176. sorszámot viseli, még kézirata is fennmaradt a gothai könyvtárban, amit egyelőre sajnos nem volt módunkban megtekinteni! Koehn részletesen tárgyalja a valódi szerzőség kérdését a Zur Frage der Verfasserschaft Melanchthons című fejezetben. Eszerint Wittenbergben is elterjedt szokás volt, hogy alig ismert hallgatók neves tudóst kértek meg declamatio írására, amelyet ők „memoriter” előadtak a nyilvánosság előtt, majd később saját nevük alatt nyomtatásban megjelentették: „Daß es im 16. Jahrhundert üblich war, das Professoren Reden verfaßten, um sie dann von Studenten »memoriter« (auswendig) vortragen zu lassen, ist bekannt, ebenso wie die Gepflogenheit, daß irgendwelche Personen namhafte Gelehrte baten, für sie eine Rede zu schreiben, um sie dann selber zu halten und unter eigenem Namen zu veröffentlichen. Somit steht Melanchthon in einer vielfach bezeugten Tradition.... So gab es aus der Feder Melanchthons nicht nur eine große Zahl von Reden, die von anderen gehalten wurden, sondern auch Breife, die andere abschreiben und als eigene verschickten, Vorlesungen, die andere hielten, Gutachten und ganze Schriften, die andere veröffentlichten.” 1289-1290. 7 Vö. Gustav BAUCH, Die Einführung der Melanchthonischen Declamationen und andere gleichzeitige Reformen an der Universität zu Wittenberg, Breslau, Hirt, 1900, és még Otto CLEMEN, Studien zu Melanchthons Reden und Gedichten, Leipzig, Haupt, 1913. 121
