Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)
A XVI. századi zsinatok végzései a prédikátorok öltözetéről
157 7-ben került sora debreceni alkotmányozó zsinat végzéseinek törvénykönyvszerű elfogadására a Nagyváradon tartott zsinaton, amely Gönczi Kovács (Fabricius) György debreceni lelkipásztor, és „az atyafiak legfőbb szeniora”, vagyis püspöke elnökletével febr. 6-án ülésezett. Gönczi György az 1567-es zsinat határozataiból rövid, latin nyelvű kivonatot készített „De disciplina ecclesiastica” = Az egyházi fegyelemről címmel, ami érdekes módon Witten- bergben jelent meg, bár Debrecenben 1561 óta működött a nyomda. A „Kisebb cikkekének is nevezett törvények VII. részében a prédikátorok öltözetéről ezt olvassuk: „A ruhák használatában, valamint más külső dolgokban is szabadságot engedünk, úgy mindazáltal, hogy az egyházak lelkészei ruházatukban az Hiedelmet és hivatalukhoz illő tisztességet megtartsák. Tehát katonai vagy más illetlen öltönyt ne viseljen senki, hanem a ruhákban is a kegyességre, szerénységre és középszerűségre figyeljenek és kerüljenek el minden fényűzést.”22 Dunántúlon, a Fertő-tó és a Balaton közötti területen élő evangélikusok és reformátusok a XVI. század második felében még közös egyházkerületet képeztek. A püspökük Beythe István volt, aki 1587-ben Csepregre zsinatot hívott össze, és 27 pontból álló kánont terjesztett elő, amelyből a lelkipásztorokra vonatkozó V. kánon kimondja: „A ruházatban, életmódban, járás-kelésben, társaságban - az egyházi szolga, T. B. - magát se meg ne alacsonyítsa, se nagyravágyó és dicsőség kívánó ne legyen.”23 Magyarországi Református Egyházunk történetében sajátos helyzete volt az Abaúj, Borosod, Gömör, Kishont, Sáros, Zemplén, Ung megyékben levő eklézsiáknak, ezek ugyanis nem fogadták el a püspöki intézményt, a traktusukat az esperesek önálló hatáskörrel igazgatták. 1734-ben királyi parancsra alkották meg a tiszáninneni egyházkerületet, választottak püspököt. A közösség jele csak az 1595-ben kinyomtatott „Felsőmagyarországi cikkek” című törvénykönyvben mutatkozik meg, amelynek a XLIII. pontja elrendeli a prédikátorokkal kapcsolatosan, hogy „A családra és öltözetre is gondot kell fordítani. Családjok is olyan legyen a lelkészeknek, amilyenek magok tartoznak lenni, miként az apostol parancsolja, és el kell távoztatni, amennyire lehet a fényűzést - Tit. 1. 6. /b - drága ruhákat - 1 Tim. 2. 9. - idegen öltözetet, mind magoktól, mind feleségeiktől, hogy ne láttassanak többet ügyelni a külső tisztességre, mint a belsőre. Viseljenek azért hivatalukhoz és személyök méltóságához illő öltözetet.”24 Hogy mennyire önállóan igazgatták megyéjüket a tiszáninneni esperesek, bizonyítják a „Borsod-Gömör-Kishonti cikkek”, amelyeket a traktusok a „Felsőmagyarországi cikkek”-től függetlenül, a XVI. század végén alkottak meg egyházmegyei zsinatokon. A kánonoskönyv XVI. pontjában ezt olvassuk: „A lelkipásztorok csillagoknak, világ világosságának és föld savának neveztetnek: azért szent és feddhetetlen élettel, tiszta tudománnyal és vallásos kegyességgel kell jámiok egyházuk vagy hallgatóik előtt, hogy elestökkel meg ne bot- ránkoztassákaz övéiket, s alkalmatne adjanak az Isten szavának káromlására. 18
