Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)
Lelkészi viselet a XIX. században
esperes, rogyottszárú csizmát viselnek szűk nadrággal, de redingottos lelkészek bizonyára cipőt hordtak, mert ehhez a ruhaféleséghez a csizma nem illett. A húsz lelkipásztor közül csak kettőnek nincs szakálla, a többi rövid vagy hosszú, nyírott, néhányan torzonborz szakállt viselnek. Hogy 1870-ben milyen lehetett a lelkészek kalapja, süvegje, a fotóról nem állapítható meg, mert mindnyájan hajadonfővel állnak vagy ülnek a fényképfelvételen. Az, hogy a lelkészeken nincs palást, azzal magyarázható, hogy gyűlésen vettek részt, és itt nem volt kötelező a palást viselése. 1878-ban ismét felmerül a gondolat, hogy a református lelkészek Luther- talárban járjanak. Barakonyi Kristóf a „Luther-kabátot” javasolta, mert a ruházat tekintetében teljes zűrzavar uralkodik. Amint írja: a református lelkészek Budapesten és Debrecenben atillát viselnek palásttal, Dunántúlon reverendát palásttal, a Tiszáninnen vegyesen öltözködnek a papok.115 Kármán fózsef református lelkész ugyancsak 1878-ban kijelenti, hogy a magyar népünk elvárja, hogy a lelkésze „papos” viseletben járjon, bajusza, szakálla ne legyen, mert sokan lengyel zsidónak vélik. A maga részéről sajnálja, hogy a lelkészekről huszonöt évvel ezelőtt lekerült a reverenda, mert ezzel együtt elvesztették a „reverendájukat” - azaz a tekintélyüket is. Az atilla fölött viselt keskeny palást szerinte csak holmi „lebbentyű”. Kármán Józsefnek Párizsban megtetszett a francia lelkészek ruhája, tehát ilyet csináltatott magának. Ez a viselet némiképp hasonlított a Luther-talárhoz, de hátul szűk, nem redőzött, elől pedig sűrű gombos, bokáig érő zsinóros öltöny volt.116 Nem valószínű, hogy a református lelkészek tekintélyét a reverenda biztosította volna, mert ezt a tekintélyt a korszellem már húsz évvel ezelőtt alaposan megtépázta. 1858-ban ezt olvassuk a Protestáns Egyházi és Iskolai Lapban: „Léteznek olyan egyházak, melyekben a lelkész fizetése csekélyebb egy alföldi kisbéres bérénél, s így a szent ige hirdetője, szegény családjával, élete hosszán vallásunk mártírja”. Baksay Dániel nádudvari lelkipásztor így ír: „Áldozat- készségünk kimerült” - majd példaképül hozva fel őseink áldozatkészségét, amellyel az egyházat támogatták a hívek, megállapítja: „És ma, a felvilágosodás e századában, melynek az egyháziasság éppen nem jelleme már, vajon miként rovatnak le e szent hagyományként reánk maradt egyházi terménytartozások? Búzájáról lerostált ocsuval, szeméttel fizetik egyházunkat ennek hívei és kegyurai, s lelkészeiket, iskolatanítóikat, konventioban boroshordóik kiöblítésére felhasznált vízzel, nem szőlőtőkék levével itatják...Sőt vallásos érzelmeinek jellemzésére, sajátos ehievezéseket s mérlegkülönböztetéseket is hozott divatba korunk, például: papbérbúza - rozsos vadóc és konkoly; papszekér széna - négy ökrös lóhere helyett, rudasnyi gaz; papbérsertés - hízott sertés helyett sovány malac; papbérlőfa - egy öl tűzifa helyett egy szekér gally.”117 A jövedelmező állásban levő lelkészek tehát öltözhettek reverendába, atillába, rókaprémes mentébe, a szegény papok legfeljebb bekecset viselhettek, bár ez ellen már korábban a jóízlésű hívek tiltakoztak. 1825-ben a viski (Má71
